Hetvennégy halott, mintegy 1000 sérült, felgyújtott stadion, utcai harcok… a gyászos mérlege a szerda esti, Port Szaídban játszott focimeccsnek. Csak a tényszerűség kedvéért álljon itt, az egyiptomi bajnoki rangadón az al-Maszrinak a táblázaton vezető al-Ahlival szembeni 3:1-es győzelmét követően szabadult el a pokol. A hazai csapat szurkolói elözönlötték a pályát, majd megtámadták a vendégtábort, ütöttek, vertek, akit csak értek. Az „igazságtétel” később utcai harcokkal folytatódott…
Felmerült a szerkesztőségben, hogy akkor most mi is ez? Úgymint sport vagy külpolitika?!? Nos, részemről, egyik sem. Ez olyan rovatba tartozik, amilyen nincs… és remélem nem is lesz. Esetleg a fekete krónikába illik, ahol a szerencsétlenségeket és az emberi mivoltukból kivetkőzöttek tetteit szokták csokorba gyűjteni. Vagy a szociológiai jelenségekkel, különösképpen annak deviáns, pszichopatológiai megnyilvánulásaival foglalkozó mellékletben… a Gyógykalauzon belül.
Az, hogy a sajnálatos tragédia Egyiptomban történt, csak véletlen. Lehet ugyan kapcsolatokat fellelni az ottani társadalomban – feltételesen a liberalizációs folyamatok síkján – végbemenő jelenségek és e között az esztelenség között, de erőltetett és profán kísérlet lenne. Ennél egyszerűbb a képlet. Egyetlen szóba sűrítve: szurkolók. Úgymint: a társadalom rákfenéje.
Nem kell Egyiptomig menni, itthon is van nekünk ebből bőven. Kezdve a YU-térség széthullását felvezető focirangadóktól, amikor a zágrábi és a belgrádi szurkolók menetrendszerű leszámolásai voltak terítéken, a jelenlegi rivalizálásig, amikor az ellenségképhez nem feltétlenül kell a nemzeti másság, elég, ha amazok nem a mieink.
A kutya ott van elásva, hogy az ún. szurkolók (ezt a szót következetesen idézőjelezni kellene, az ugyanis, amit a szó eredetileg fed és amiről itt most szó van, messze nem azonos, még csak nem is rokonértelmű), szóval a „szurkolók” fedőnevű egyletek egy kiváltságos társadalmi réteggé nőttek. Valahányszor látom őket a sugárút közepén (mert a járdán csak a közönséges halandók haladnak), részegen, trágár, sértő kifejezések üvöltése közepette vonulni… rohamrendőri díszkísérettel, ámulok, nem értem ugyanis, hogy egy falkába verődött, erőszakos csőcselék mivel érdemelte ki, hogy ilyen kesztyűs kézzel bánjanak velük, miért kell lehetővé tenni ezt, miért vált szabályszerűvé, hogy királyi méltóságokat (sem) megillető módon grasszálhatnak végig egy-egy városon… hagyva maguk mögött szutykot, koszt, felfordulást?!
Annál kevésbé értem, hogy tudom, e bizonyos „szurkolókat” egyáltalán nem érdekli a mérkőzés, a sport (a főkolomposok a lelátón rendszerint a pályának háttal állva, vezénylik a társaságot, szítják az indulatokat), a sport csak ürügy ahhoz, hogy falkába verődve kiélhessék szánalomra méltó indulataikat. Számos idevágó szociográfiai tanulmány nélkül is egyértelmű, a társadalom „sorskivetettjei”, a pszichoszociális személyiségfejlődés torzszülöttei e bandába tömörüléssel képesek csak az önmegvalósításra, egyedül gyávák, gyengék, képtelenek erre. Falkatagként aztán egyszeriben bátrakká válnak, vérszemet kapnak, kiélhetik beteges szándékaikat, mi több, kötelességük is kiélni, hisz a banda íratlan szabálya szerint elengedhetetlen rendre annak tanúbizonyságát tenni, hogy érdemesültek a tagságra. Ehhez a mindenkori ellentábor tagjait kell mind gyakrabban megalázni, megverni vagy megölni. Meg úgy általában mindenkit, „aki nincs velünk” (mert az értelemszerűen ellenünk van), aki más értékrendet vall, aki nem olyan, mint mi… az árja, a tökéletes ember, az übermensch ősmintája.
A történelem nem egy példán bizonyította, hogy ez esetenként hová vezet. Aki nem tanul(t) belőle, vessen magára… ha nála is bekövetkezik.
