Kisimre Szerda Anna férjével, Árpáddal és szüleivel az állampolgársági eskütételt követően
– A plakett átvételekor nagyon boldog és büszke voltam, hiszen rendkívül jó érzés az, ha az ember munkáját elismerik. Jó az is, amikor egy-egy versenyen pozitívan beszélnek a tanítványaimról, nagyon örülök annak, amikor helyezést érnek el, de ez a plakett mégis több ennél, hiszen az eddigi munkámnak az elismerése. 1994 óta foglalkozom tánc- és énekoktatással, ennek ilyen formában is beért a gyümölcse – foglalta össze érzéseit a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség egyik idei díjazottja, Kisimre Szerda Anna, az elismerés kapcsán készült interjú első, magától adódó kérdésére. A beszélgetés során azután kalandoztunk a múltban, a jelenben és a közeljövőben is.
„Kisimre Szerda Anna fáradhatatlan. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Észak-Bácska egyik népművészeti mentora” – olvasható az idei díjazottakat bemutató füzetben. Panna – ahogyan népzenei berkekben barátai szólítják – Óbecse, Topolya, Kishegyes, Bácskossuthfalva, Gunaras, valamint Zentagunaras táncos lábú és a népdalok iránt fogékony fiataljaival foglalkozik folyamatosan. Csoportjai, szólistái évről évre elismerésekkel térnek haza a vajdasági és magyarországi megmérettetésekről. Találkozásunkat is csak többszöri egyeztetés után tudtuk megejteni: a gunarasi délelőtti iskolai tanítás és a délutáni „kodályos” műszak között beszélgettünk.
Hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével?
– A családom egy énekes, zenés família. Ha nálunk disznótor volt, biztos, hogy előkerült egy harmonika vagy más hangszer, táncra kerekedtünk és énekeltünk. Ha utaztunk, akkor is énekeltünk, szinte mindennapos volt a dal a családban. Azután 14 éves koromban a Batyu együtteshez kerültem, ott énekeltem sokáig, ez volt az első komolyabb kapcsolatom a népzenével. Nagyon sokfelé jártunk, sokat tapasztaltunk a táncházmozgalommal kapcsolatban, rádöbbentünk, hogy Óbecsén tulajdonképpen csak mi vagyunk, utánpótlásunk nincs, nem követi senki az utunkat. Akkor jött az ötlet, hogy a becsei gyerekekkel megismertessük a néptáncot. Így került sor 1994-ben az első Batyu táborra, és az év őszén megalakítottuk a Cimbora és a Szelence táncegyüttest, ebből nőtt ki a munkásságom.
Több falusi csoport szakmai irányítása mellett a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ meghatározó egyénisége vagy hosszú évek óta. Hogyan kerültél Topolyára?
– Indítottak egy C kategóriás néptánctanfolyamot 1995-ben, ahova beiratkoztam, hogy legyen valamilyen képzettségem ahhoz, amit ilyen nagyon szeretek csinálni, és itt ismerkedtem meg a férjemmel, Kisimre Árpáddal, akivel 1998-ban kötöttünk házasságot, azóta élünk Topolyán, és azóta tevékenykedem a Kodályban. A Cirkalom táncegyüttes és a Csörgő citerazenekar tagja vagyok, a Szélszirom táncegyüttes, a Hétmező énekcsoport, a Kaláris asszonykórus vezetője, és a fiatal szólistákat készítem fel a Szólj, síp, szólj! vetélkedőre.
A díj alkalmat adott-e arra, hogy összegezz?
– Az óbecsei Szelence és a kishegyesi Rizgetős táncegyüttest 15-16 éve vezetjük közösen a férjemmel, a tagokat szinte gyerekkoruktól fogva ismerjük, igazán nem számoltuk össze, hogy hány fiatal lehet, aki úgymond felnőtt a kezünk alatt, az énekes, táncos gyerekek és a felnőttek is jönnek-mennek, de mindenhol van egy mag, amelyre mindig lehet számítani. Néhány éve Bácskossuthfalvára is járunk, a gyerek és a felnőtt csoportba is. Az énekesekkel hetente egyszer, a táncosokkal két-három alkalommal találkozunk. Évente egy-két koreográfia készül, a dalcsokrokat is ki kell válogatni, meg kell tanulni, összegezni mindezt szinte nem is lehet.
Nagyon sok népzenei és néptáncversenyen a tanítványaid kapják a díjakat, most pedig az oktató, a felkészítő munkáját ismerték el.
– Tulajdonképpen amikor a tanítványaimat díjazzák, akkor engem is díjaznak, mert nem mindegy, hogy milyen dalokat adok neki, hogyan állítom össze a dalcsokrot. Az, hogy ők hogyan adják elő abban a három percben, az azután nagyon sok mindentől függ, abba én már nem tudok beleszólni, az már az ő egyéni teljesítményük, amelyhez természetesen tehetség és szorgalom is szükséges.
Vannak, akik lekicsinylően tekintenek a népi kultúrára, pontosabban arra, amikor a művelődési műsorainkon szinte csak néptáncot látni. Mi erről a véleményed?
– Amikor novemberben megtartották a minősítőt Újvidéken, akkor a zsűri is arról beszélt, hogy helyben topogunk, talán nincs új mondanivalója az embereknek. Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor nehezebb a sorsunk, akkor nagyobb az alkotói kedv, amikor meg jól érezzük magunkat, akkor „elpunnyadunk”, s talán nincsenek annyira ötletek, nincs ami motiváljon bennünket. Ennek nem lenne szabad így lennie, de sajnos van igazság benne. Az, hogy egy-egy rendezvényen csak népzenei, néptáncos műsorszámok vannak, hogy a népi kultúra előtérbe került, annak okát abban látom, hogy – ha csak végig nézünk a vajdasági magyar művelődési egyesületeken – láthatjuk, sok helyen van néptánccsoport, még több helyen asszonykórus, férfikórus, citerazenekar, mert ez az, amit a leginkább szeretnek az emberek, ennek vezetéséhez van a legtöbb szakember, akik a legönfeláldozóbban dolgoznak. Mondom ezt azért, mert nem hiszem, hogy ne lenne olyan képzőművész vagy irodalmár, aki dolgozhatna művelődési egyesületben, de nem tudom megmondani, miért nem teszik. Nem kell ezért haragudni a néptáncosokra, ők teszik a maguk dolgát, és valóban egyre többen vagyunk, akik ezen a területen szakképesítést szereznek.
Nincs megállás, a próbák jelenleg is folynak. A budapesti Néptáncantológiára készül a Cirkalom tánccsoport, az elmúlt év legjobb koreográfiái között a topolyaiak produkciója is szerepel, de emellett sok más feladat is vár rád.
– Február 18-án farsangi mulatságot szervezünk, március végén, április elején megkezdődnek a szemlék, a gyerek- és a felnőtt csoportokkal is készítjük a műsorszámainkat. Március 10-én utazunk a Néptáncantológiára, és a Kodály hagyományos március 15-ei műsorát is tervezzük már.
A napokban családtagjaiddal és néhány táncostárssal együtt magyar állampolgár lettél.
– Kiskunmajsa a testvérvárosa Topolyának, a Cirkalom táncosai minden évben ott pihennek egy hetet, ezért úgy döntöttünk, hogy ott adjuk át a kérelmünket a honosításra. Január 24-én került sor az ünnepélyes eskütételre, egy szép rendezvényen. Mi úgy gondoltuk, ezt még ünnepélyesebbé tehetjük azzal, hogy viseletet öltünk, hiszen néptáncosok vagyunk. Ezzel is megadtuk a módját annak az örömnek, hogy magyar állampolgárokká válhattunk.
