Ahol munkanapjaimat töltöm - dolgozószobám
Dr. Kókai György gyermekpatológus 1996-ban hagyta el az országot. „Úgy éreztem, egy megtorpedózott hajóról kell elmenekülnöm, mielőtt velem együtt elsüllyed” – idézi fel távozását a világhírű orvos. Döntését már 1992-ben meghozta: szakmai fejlődését gúzsba kötötték az itthoni körülmények, miközben rengeteg energiát fordított a továbbképzésre, és két gyermekpatológiai osztályt is alapított Belgrádban. Sikeres volt, de tudta, hogy ennél sokkal többet tudna elérni egy olyan helyen, ahol több lehetőséget kap a bizonyításra. Ma a liverpooli Alder Hey Királyi Gyermekkórházban dolgozik, neves kutató és oktató, kérdéseinkre pedig e-mailben válaszolt.
Mi várta az ismeretlenben?
– A szakmai újrakezdés és a bizonyítás várt rám. Annak ellenére, hogy egyetemi docensi állást ajánlottak fel Liverpoolban, ismét bizonyítanom kellett egy újabb szerepkörben, új rendezővel ismeretlen színpadon. Ez volt életem egyik legnagyobb kihívása, de nagyon elszánt voltam. Az újrakezdés legnehezebb része nem a szakmai tevékenység volt, hanem az, hogy minél előbb és részleteiben kiismerjem a rendszert, amely teljesen más volt, mint amilyenben addig éltem. Akkor már 42 éves voltam, és igyekeztem nem elveszíteni azt a lendületet és munkaritmust, amit az évek folyamán kialakítottam.
Heti hány órát dolgozik?
– Heti 60–65 órát vagyok munkahelyemen, néha többet is – annyi időt töltök ott, amennyi csak szükséges ahhoz, hogy befejezzem az arra a hétre tervezett tennivalóimat. Furcsa, de a be nem fejezett feladat nem enged igazan ellazulni és pihenni (tudom, munkaalkoholista vagyok)! Amint megtettem mindazt, ami tőlem tellett, az agyam azonnal átáll, és már útban hazafelé elkezdem a mentális relaxációt. Milyen jó érzés is ez!
Séta után, ebéd előtt - együtt a család
Mennyi ideje jut a családra?
– Mivel nem jut sok idő az együttlétekre, igyekszünk azokat tartalmassá tenni. A feleségem és a fiam egyéb elfoglaltságaitól és az időjárástól is függ, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben. Szasa fiam ugyanis a magiszteri munkáján szorgoskodik, és a nejemnek is sok teendője van. Ha mindannyian szabadok vagyunk, akkor vagy a walesi hegyekbe vagy a tavak környékére megyünk egy-két napos túrára (ezek a csodás vidékek 1-1,5 órányi autóútra vannak). Ha viszont nem tudunk közös programot összehozni, de az időjárás kedvező (ez nagyon fontos szempont!), akkor a szabadidőmet a kertemben töltöm. Vagy csinálok bármi mást, csak a friss levegőn meg a természetben legyek! Egyébként rendszeresen (minden másnap) 15–20 kilométert kerékpározok, ami a testsúlyom és a kondícióm fenntartásának az alapja. Ha az időjárás vagy a rövid téli napok beszorítanak a házba, akkor zenét hallgatok, vagy kedvem szerint ínyencségeket főzök, tortát készítek (főleg hétvégén), amit különös élvezettel fogyasztunk el egy gondosan megválasztott és hozzáillő bor kíséretében.
Hogyan pihen?
– Nem szeretek vagy inkább nem tudok pihenni a szó klasszikus értelmében (heverészni, aludni, lustálkodni – tudom, ez az én bajom!). Számomra pihenés mindaz, amit megkívánok és élvezek – még ha az munkával is jár! Pihenés az, amikor zenét hallgatok (legyen az klasszikus, dzsessz, rock vagy bármilyen), elmegyek egy koncertre, színházba, kiállításra, vagy ha könyvet olvasok! Ha igazán relaxálódni akarok, akkor a természetbe és a friss levegőre menekülök. A menekülést a szó szoros értelmében kell venni, hiszen napi 10–12 órát töltök zárt térben, a mikroszkópok és a számítógépek előtt, a fotelben ülve – s mindez a modern életvitel betegségeinek sűrített rizikófaktorait képviseli! Ezért számomra szinte újjászületés az, amikor hegyekben vagy parkokban sétálhatok, rétek és mezők melletti ösvényeken kerékpározok, vagy kertészkedek, aminek a szeretetét édesanyámtól örököltem, ezért mindig nagyon jólesik! Anglia pedig ideális élettér a természetre és zöld környezetre vágyók számára. Élvezem is, amikor csak tudom!
Milyen gyakran jár haza? Mikor volt utoljára Csantavéren?
– Amíg a szüleim éltek, évente 2-3 alkalommal jártam haza. A haláluk óta ritkábban, de azért minden tavasszal és ősszel visszatérek 10–12 napra. A bázisom Szabadkán van, de minden alkalommal találkozom szeretett rokonaimmal, barátaimmal, akik Szabadkán, Csantavéren, Csókán, Újvidéken meg Belgrádban élnek. Ezért az otthon töltött napjaim programokkal teliek, színesek és tartalmasak, mert koncertekre, kiállításokra és színházba járok szinte naponta. Időnként Szegedre, Szentesre meg Hódmezővásárhelyre is elmegyek, hogy ritkán látott barátaimmal csevegjünk és koccintsunk egymás egészségére. A biciklitúra Palicsra és vissza elengedhetetlen része a mindennapjaimnak. Csantavéri kirándulásaim általában szomorkásak, mert ott már csak egy unokabátyám él, akit időnként meglátogatok. Évente egyszer dicső őseim, rokonaim és barátaim sírjánál teszem tiszteletemet.
Mi hiányzik a leginkább itthonról?
– Mint mindenkinek, nekem is az hiányzik, ami nincs: a spontaneitás, a közvetlenebb és melegebb emberek közötti kommunikáció, a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életritmus, a barátkozás kevésbé formális változata, egy életstílus, ami lezserebb és kevésbé megtervezett, betáblázott. Annak ellenére, hogy Angliában a lehetőségek talán magasabb szinten vannak és sokoldalúbbak, meg a kínálat és a választási lehetőség is bővebb, úgy érzem, hogy a munkanapjaim ritmusa és a légkör sokkal fárasztóbb, több befektetést, energiát igényel és stresszel teli. Talán ezért van bennem az igény, hogy a még létező vajdasági gyökereimen keresztül (legalább évente kétszer) felszívjam azt az emlék- és élménycsomagot, ami energiát és kiegyensúlyozottságot biztosít. Ez egy nagyon felemelő érzés, egy terápiának is beillő csodaszer. Nem tudom elképzelni az életemet ezek nélkül! (Erre mondják azt, hogy „hazajárok feltölteni az akkumulátoromat”!) Hiányzik a napégette bőröm hőségének érzése, meg hát a napsütésből is lehetne néha több. Amikor Szabadkán vagyok, akkor pedig nagyon hiányzik az, amiben felnőttem, ami az emlékeimbe vésődött egy életre – de már sajnos nincs! Két évtizeddel ezelőtt elveszítettük… Azóta is keresem, mindhiába. Egyértelmű, hogy a mostani életvitelem annak a pótolhatatlan veszteségnek az eredménye, és egyben a tökéletlen és csorba kompenzációja is.
Megbánta, hogy elhagyta Vajdaságot?
– Sohasem terveztem elmenni Jugoszláviából, mert nagyon jól éreztem magam ott, ahova a gyökereim kötnek. A tragikus balkáni történések azonban más döntésre kényszerítettek, amit nagy kínok közepette hoztam meg, és sajnálom is (talán örökké velem marad ez az érzés), de nem bántam meg. Hiszen akkor nem volt más kiút, nem láttam jobb megoldást.
Kész a vacsora
Elégedett embernek tartja magát?
– Igen! Harmincegy év után (ebből tizenhat évet Angliában dolgoztam le) a tények, az eredmények és az érzéseim alapján nem mondhatok mást, mint hogy elégedett vagyok! Megbecsült és elismert szakemberként élem az életem tisztességes körülmények között, biztonságban, egészségben, a szeretteimmel, a megelégedettség érzésével. Nekem nem kell ennél több.
Miért választotta a gyermekpatológiát?
– „A patológia az orvostudomány lelkiismerete és bölcs tanácsadója, amelyből rengeteget tanulhatunk” – fogalmazott az egyik nagyra becsült tanárom. Sajnos, a kollégáim egy része még mindig a „halottak szakmájának” tartja. Pedig a patológia az orvostudomány egyik alappillére, a betegségek szabad szemmel és mikroszkopikus (manapság már molekuláris) szinten látható megnyilvánulásának kutatása. Én mindig szerettem feltérképezni, mi a probléma – az elvem nagyon egyszerű: abban hiszek, amit látok! Ez az, amiért a patológiát választottam a hivatásomnak. A csecsemő- és gyermekbetegség a legszomorúbb életjelenségek egyike. Támogatást és segítséget nyújtani egy ártatlan, gyenge és fejlődésre vágyó kisember beteg szervezetének a legnemesebb érzés, ami engem meghódított az egyetemi tanulmányaim ideje alatt.
Mi az, ami ön szerint a kutatásai eredményeként döntően befolyásolja a betegek kezelését?
– Vitathatatlan tény, hogy az elmúlt 15–20 évben az orvostudomány nagy léptékű előrehaladása elsősorban a digitális technológia, a genetika és a molekuláris biológia fantasztikus ütemű, szinte robbanásszerű fejlődésének a következménye. Az új módszerek és technológiai folyamatok jóvoltából a betegségek elemzése és kutatása manapság már az egyedi gének és fehérjemolekulák szintjén történik. Ennek köszönhetően sok betegség okát kiderítettük, megértettük működésük mechanizmusát, ami a legfontosabb előfeltétele az eredményes szűrőprogramok bevezetésének és a gyógykezelésnek. A rosszindulatú daganatok agresszív és sok esetben túlméretezett kemoterápiás kezelését végre felváltotta egy sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és (a legtöbb esetben) a teljes kigyógyuláshoz vezető terápiás rendszer, amit egy szűkebb betegcsoport igényeinek megfelelően modulálunk és alkalmazunk. Nem beszélve a már régen megálmodott őssejtkezelésről, ami hamarosan mindennapos gyakorlat lesz, és bizonyos halálos betegségek gyógyulási lehetőségét nyitja meg.
Az új osztály ünnepélyes megnyitója 2003
Kutatómunkánk egyik izgalmas területe a gyermekkor két leggyakoribb és legagresszívebb rosszindulatú daganatának (a neuroblastomának és a rhabdomyosarcomának) a vizsgálata. Kutatásaink a daganatsejtek molekuláris aktivitásának szintjén történnek. Legutóbb arra a felfedezésre jutottunk, hogy ezek a daganatsejtek tulajdonképpen ugyanazokat a molekuláris mechanizmusokat használják, mint amilyeneket a normális sejtek a növekedésük és fejlődésük alkalmával. A nagy különbség csupán az, hogy a daganatsejtek képesek „elrabolni” ezt az összetett molekuláris mechanizmust és felszabadítani azt a fiziológiásan meglévő kontroll alól (ami egyébként minden sejtben létezik), s így a saját korlátlan növekedésüknek és szaporodásuknak a szolgálatába helyezni. Következésképpen az ilyen sejtek túlburjánzása daganat kialakulásához vezet. Felfedezésünk segít annak megértésében, hogy melyik az a fehérjemolekula és sejten belüli molekuláris mechanizmus, amelyet újra kontroll alá kell helyezni ahhoz, hogy megállítsuk a daganat további terjedését vagy meggátoljuk annak kialakulását – ami a gyógyítást lehetővé tenné. Habár ez a mechanizmus csak egyes daganattípusokban létezik (és bizonyos részletek további kutatást igényelnek), ez a felismerés elősegíti a rosszindulatú daganatok biológiai viselkedésének jellemzését. Ebből azt is láthatjuk, hogy a daganatsejtek milyen körmönfont módon építik ki makacs ellenállásukat a kemoterápiás gyógyszerekkel szemben, és miért képesek túlélni az agresszív kezelést (ami néha magát a beteget is megöli). Mindez egy nagyon izgalmas és ígéretes kutatási részeredmény, amin nagy lendülettel dolgoznunk tovább a következő években.
Kutatómunkám másik területe a hirtelen csecsemőhalál szindróma. Ez a ritka és tragikus halálnem évente több mint 250–300 csecsemő életét veszi el az Egyesült Királyságban. Ma már tudjuk, hogy nem egy oka van. Világos az is, hogy az egyed genetikai kódja az, ami szinte hajlamossá teszi őt a bölcsőhalálra – de csak akkor, ha ebben külső körülmények és faktorok is közrejátszanak (multifaktoriális okozat).
Mindebből világos, hogy a betegségek alapja a beteg genetikai és molekuláris összetétele, ami tulajdonképpen velünk született biológiai jellemvonás. Ehhez a genetikai hajlamhoz azonban különféle befolyásoló tényezőknek is társulniuk kell, hogy a betegség kialakuljon (jó példa erre a cigarettázás szerepe a tüdőrák és a szívinfarktus kialakulásában).
Borritkaságok gyűjtője – olvasom a lexikonban. Melyik szerzeményére a legbüszkébb, és Ön szerint milyen a jó bor?
– Szerintem a jó bor az, amelynek minden kortya maradandó emléket hagy az fogyasztóban (ez nem szükségszerűen a hírneves vagy drága bor). Egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy a bor élvezetének egyik legfontosabb eleme, hogy hogyan párosítjuk össze az étellel. Tapasztalatból tudom, hogy a legjobb chardonnay (Burgund vidékéről) is elveszíti lenyűgöző hatását, ha nem megfelelő étellel szolgálják fel – például báránysülttel, amelyhez legjobban illene egy jó korú ronai grenache–shiraz keverék (Gigonda,Vacqueyras), Grand Reserva Rioja vagy az argentin Malbec!
A minap a fiam 25. születésnapjára odaajándékoztam a legértékesebb szerzeményeim egyikét: az 1978-ból származó Monte Royalt, amely a híres Rioja pincészet egyik gyöngyszeme. Ez a spanyol tempranillo szőlőből készült bor az ízek és illatok tökéletes harmóniája: összetett, sokrétű erdei vadgyümölcsízek bársonyos keveréke – kiegyensúlyozott, de a jellemét megtartott csodaital, amelynek minden kortya a hedonista álmát teszi valósággá! Különös élvezettel fogyasztottuk el, nemcsak a bor hallatlan minősége, hanem az alkalom egyedisége miatt is! Egészségünkre!
