2024. július 16., kedd

Szemfényvesztés

Koszovó az Szerbia! Koszovó sohasem lesz már Szerbia! Kereken két éve folyik ez (a csapból is), attól függően, hogy éppen melyik médiummal fertőzi elméjét az ember. Az a 65 (köztük 22 uniós) állam, amely elismerte függetlenségét, az önrendelkezés diadalát olvassa ki belőle, azok, akik elutasítják, a szeparatisták önkényeskedését. Az átlaghalandó közben torkig van már vele, mert abból a politikai trillázásból, hogy kinek van itt inkább igaza, s kinek kevésbé, nem tudnak megélni, de még csak éleslátásukon sem sokat lendít.

Mert aközben, hogy a hivatalos Belgrád váltig erősítgeti ország-világ előtt, hogy Koszovó a miénk, hogy semmi áron & semmiért sem adjuk oda, nincs olyan pénz & kecsegtető ajánlat, amiért lemondanánk róla, addig az értelmes (szerb) ember felteszi magának – és bizalmas baráti körben társainak – a kérdést; és mi lenne akkor, ha ifjú külügyminiszterünk nagy – afrikai országokban különösen kiterjedt – diplomáciai offenzíváját végül siker koronázná, ha Prishtinë (és a világ elfajzott része) belátná, mennyire drága egy országot működtetni (mert az... gondoljunk csak bele, mennyibe kerülnek csupán a diplomáciai képviseletek), és azt mondaná: bocs, nem gondoltuk át eléggé a dolgot, nektek van igazatok, Koszovó az Szerbia... nosza tessék, irányítsátok!

Ide most egy fél oldalnyi üres helyet tessék ideképzelni, afféle elmeparkolóhelyet, egy „barátkozzunk a gondolattal”-szerű töprengési szünetet! Mert ez fogas kérdés ám, hiszen Belgrád ugyan a területtel még ellenne vidáman, de mit lehetne tenni a 2 millió albán „kisebbségivel”? Hogyan vonják meg tőlük a minden szerbiai polgárra érvényes alkotmányos jogok közül mondjuk a szavazatit, azaz – mivel ez többrendbelileg nem lenne „szép” – hogyan kellene hipotetikusan is olyan jövendőbeli szerb parlamentet összehozni, amelyben nem a koszovói albán kisebbség képviselői alkotnák a kétharmados többséget?

Ide most egy újabb oldalnyi töprengési üresjárat képzeltetik... az összes ebből fakadó részkérdés „átrágása” érdekében.

Hogy még egy árnyalattal bonyolultabb legyen, azt a jövőképet is ide lehet képzelni, hogy ha Belgrád történetesen nem akkor kínálta volna fel az autonómia-modelleket, amikor a vonat már réges-rég elment, hanem amikor Prishtinë – washingtoni és egyéb támogatás híján – még rábólinthatott volna azokra, milyen összetételű lenne vajon a mai szerb képviselőház?

Ha ki-ki megválaszolta magának a fenti enigmákat (kötve hiszem), úgy visszatérhetünk a „virtuális” világba, olvasd: a politikai szólamok világába... ahol Belgrád makacsul hajtogatja a „mi nem hajtunk fejet” dogmát, mások meg azzal próbálják egyengetni a függetlenség rögös útját, hogy – utászainkhoz hasonlóan – kavicsot szórnak a méteres kátyúkba, amelyet aztán az első arra tévedt hókotró maradéktalanul „kitakarít”.

Ahogy a szerb elit részéről szemfényvesztés abban a tévhitbe ringatni a népet, hogy amint a hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság (ICJ) kimondja a – senkit semmire sem kötelező – verdiktet, egyszeriben helyreállnak majd a dolgok, úgy szemfényvesztés az ENSZ, KFOR, EULEX... részéről is ez a Janus-arcjáték, melyben mindkét fél felé rendre a mosolygóst mutatja. Nyilvánvaló, hogy Prishtinë nem tér vissza a tárgyalóasztalhoz (bár – lásd fentebb; roppant kitolna Belgráddal, ha megtenné), ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a koszovói fejezet nem maradhat lezáratlan, átmeneti ENSZ-foldozások, ideiglenes önkormányzatok, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad-féle rendezések nem lehetnek tartós állapot... azaz lehetnek, de akkor az uniós csatlakozásnak is annyi.

Belgrád előbb-utóbb kénytelen lesz hát színt vallani (amire a jelenlegi garnitúra azért sem hajlandó, mert az szavatolható bukásával lenne egyenértékű), és Brüsszel is nyílt pókerre váltani. Már az eddigi diplomáciai finomkodásból is kiolvasható a konkrét üzenet, hiszen nem egyszer emlékeztettek arra, hogy az uniós csatlakozás egyik politikai alapfeltétele a szomszédokkal (köztük Koszovóval) való építő együttműködés, a még konkrétabb pedig nagyjából az, Koszovót elismeréssel, vagy anélkül tudomásul kell venni, partnerként kezelni, különben az EU kapuja csukva marad.

Nem zsarolás ez, hanem tiszta pragma; az EU ugyanis nem akar a nyakába egy olyan koloncot (Ciprus is elég), ahol képlékenyek a játékszabályok, ráadásul azokhoz nem is tartja magát senki. A kérdés tehát nagyjából az; mikor és kinek fogy el a türelme... Vagy fájdalmasabban megfogalmazva: Belgrád hány millió eurót fog még kidobni az ablakon Koszovó ügyén, mire belátja, hogy a bankókat nem fújja vissza a szél?