Koszovó az Szerbia! Koszovó sohasem lesz már Szerbia! Kereken két éve folyik ez (a csapból is), attól függően, hogy éppen melyik médiummal fertőzi elméjét az ember. Az a 65 (köztük 22 uniós) állam, amely elismerte függetlenségét, az önrendelkezés diadalát olvassa ki belőle, azok, akik elutasítják, a szeparatisták önkényeskedését. Az átlaghalandó közben torkig van már vele, mert abból a politikai trillázásból, hogy kinek van itt inkább igaza, s kinek kevésbé, nem tudnak megélni, de még csak éleslátásukon sem sokat lendít.
Mert aközben, hogy a hivatalos Belgrád váltig erősítgeti ország-világ előtt, hogy Koszovó a miénk, hogy semmi áron & semmiért sem adjuk oda, nincs olyan pénz & kecsegtető ajánlat, amiért lemondanánk róla, addig az értelmes (szerb) ember felteszi magának – és bizalmas baráti körben társainak – a kérdést; és mi lenne akkor, ha ifjú külügyminiszterünk nagy – afrikai országokban különösen kiterjedt – diplomáciai offenzíváját végül siker koronázná, ha Prishtinë (és a világ elfajzott része) belátná, mennyire drága egy országot működtetni (mert az... gondoljunk csak bele, mennyibe kerülnek csupán a diplomáciai képviseletek), és azt mondaná: bocs, nem gondoltuk át eléggé a dolgot, nektek van igazatok, Koszovó az Szerbia... nosza tessék, irányítsátok!
Ide most egy fél oldalnyi üres helyet tessék ideképzelni, afféle elmeparkolóhelyet, egy „barátkozzunk a gondolattal”-szerű töprengési szünetet! Mert ez fogas kérdés ám, hiszen Belgrád ugyan a területtel még ellenne vidáman, de mit lehetne tenni a 2 millió albán „kisebbségivel”? Hogyan vonják meg tőlük a minden szerbiai polgárra érvényes alkotmányos jogok közül mondjuk a szavazatit, azaz – mivel ez többrendbelileg nem lenne „szép” – hogyan kellene hipotetikusan is olyan jövendőbeli szerb parlamentet összehozni, amelyben nem a koszovói albán kisebbség képviselői alkotnák a kétharmados többséget?
Ide most egy újabb oldalnyi töprengési üresjárat képzeltetik... az összes ebből fakadó részkérdés „átrágása” érdekében.
Hogy még egy árnyalattal bonyolultabb legyen, azt a jövőképet is ide lehet képzelni, hogy ha Belgrád történetesen nem akkor kínálta volna fel az autonómia-modelleket, amikor a vonat már réges-rég elment, hanem amikor Prishtinë – washingtoni és egyéb támogatás híján – még rábólinthatott volna azokra, milyen összetételű lenne vajon a mai szerb képviselőház?
Ha ki-ki megválaszolta magának a fenti enigmákat (kötve hiszem), úgy visszatérhetünk a „virtuális” világba, olvasd: a politikai szólamok világába... ahol Belgrád makacsul hajtogatja a „mi nem hajtunk fejet” dogmát, mások meg azzal próbálják egyengetni a függetlenség rögös útját, hogy – utászainkhoz hasonlóan – kavicsot szórnak a méteres kátyúkba, amelyet aztán az első arra tévedt hókotró maradéktalanul „kitakarít”.
Ahogy a szerb elit részéről szemfényvesztés abban a tévhitbe ringatni a népet, hogy amint a hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság (ICJ) kimondja a – senkit semmire sem kötelező – verdiktet, egyszeriben helyreállnak majd a dolgok, úgy szemfényvesztés az ENSZ, KFOR, EULEX... részéről is ez a Janus-arcjáték, melyben mindkét fél felé rendre a mosolygóst mutatja. Nyilvánvaló, hogy Prishtinë nem tér vissza a tárgyalóasztalhoz (bár – lásd fentebb; roppant kitolna Belgráddal, ha megtenné), ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a koszovói fejezet nem maradhat lezáratlan, átmeneti ENSZ-foldozások, ideiglenes önkormányzatok, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad-féle rendezések nem lehetnek tartós állapot... azaz lehetnek, de akkor az uniós csatlakozásnak is annyi.
Belgrád előbb-utóbb kénytelen lesz hát színt vallani (amire a jelenlegi garnitúra azért sem hajlandó, mert az szavatolható bukásával lenne egyenértékű), és Brüsszel is nyílt pókerre váltani. Már az eddigi diplomáciai finomkodásból is kiolvasható a konkrét üzenet, hiszen nem egyszer emlékeztettek arra, hogy az uniós csatlakozás egyik politikai alapfeltétele a szomszédokkal (köztük Koszovóval) való építő együttműködés, a még konkrétabb pedig nagyjából az, Koszovót elismeréssel, vagy anélkül tudomásul kell venni, partnerként kezelni, különben az EU kapuja csukva marad.
Nem zsarolás ez, hanem tiszta pragma; az EU ugyanis nem akar a nyakába egy olyan koloncot (Ciprus is elég), ahol képlékenyek a játékszabályok, ráadásul azokhoz nem is tartja magát senki. A kérdés tehát nagyjából az; mikor és kinek fogy el a türelme... Vagy fájdalmasabban megfogalmazva: Belgrád hány millió eurót fog még kidobni az ablakon Koszovó ügyén, mire belátja, hogy a bankókat nem fújja vissza a szél?