Olyan érzése támadhat az embernek a honi gazdasági eseményeket figyelve, mintha valaki visszafordította volna az idő kerekét, és félúton a szocializmus és a kapitalizmus között visszafelé indultunk volna el. Miközben az állami költségvetésben egyre nagyobb a hiány, olyannyira, hogy például a Nemzetközi Valutaalap ilyen feltételek mellett tárgyalni sem hajlandó arról, hogy hitelt adjon, ezzel egy időben a kormány visszaállamosít olyan vállalatokat, amelyeket korábban már egyszer privatizált.
A legfrissebb ilyen jellegű példa a smederevói acélművek visszavásárlása volt az amerikai U.S. Steeltől, akik, miután tetemes veszteséget halmoztak fel szerbiai gyárukban, úgy döntöttek, veszik a kalapjukat. A kormány jelképes egy dollárért vette vissza a vállalatot. Na de pontosan mit is? Megközelítőleg 450 millió eurónyi felhalmozott veszteséget. Éves szinten a termelés folytonosságának biztosítása 100 millió euróba kerül, míg a dolgozók havi jövedelmére 3,5 millió eurót kell biztosítania a gazdának, vagyis mostantól az államnak. Mirko Cvetković kormányfő optimistán nyilatkozott a stratégiai partner megtalálásáról, becslései szerint az új tulajdonos fél éven belül vehetné át az acélműveket. Ez azt jelenti, hogy addig a fél évig az államnak kell betömnie a gyár okozta lyukat, és értelemszerűen, minél hosszabb ideig nem lesz új gazda, ez annál több pénzbe kerül.
Miután egy bohózathoz hasonló tenderes eljárás keretében nem sikerült eladni a Telekom többségi csomagját egyetlen beruházónak sem, így mindannyian elestünk a várható ingyenes részvényektől, egy évvel később az állam itt is a fordítottja mellett döntött. Ha már nem sikerült eladni az állami tulajdont, a kormány inkább megvette azt a 20 százalékot is, ami még nem volt az övé. Ezért a részvénycsomagot birtokló görög OTE vállalatnak potom 380 millió eurót fizetett, ugyanabból a forrásból.
Hasonló esetekből még van néhány. Ide sorolhatnánk a nemzeti légi vállalatot, a JAT Airlinest, amelyhez szintén nem akar megérkezni a vevő, addig is, hogy megmentsék azt a tönkremenéstől, az állam 51,5 millió eurós hitelt vett fel, míg a Galenika gyógyszergyár esetében 70 millió euró a hitel értéke, amelyből a felhalmozódott adósságot igyekeznek csökkenteni.
A hónap elején nagybecskereki gyárlátogatása alkalmával Bojan Pajtić tartományi kormányfő kijelentette, hogy a tartományi kormánynak a rosszul privatizált vállalatokat megmentő programjában 27 vállalat szerepel, több ezer munkással és több tucat kooperánssal. Ezzel egy időben pedig Pajtić büszkén dicsekszik, hogy Vajdaságban nőtt a foglalkoztatottság, hogy Vajdaság a világ egyik legvonzóbb befektetési régiója és így tovább. Kissé ellentmondásos.
A tartományi kormány első embere nem részletezte, melyik az a 27 vállalat, amelyik ebben a csomagban van, de akaratlanul is ide kívánkozik egy aktuális vállalat, a szabadkai Azohem esete. Ebbe a gyárba 2010 márciusában látogatott el Pajtić, aki nem jött üres kézzel, 40 millió dinárt hozott egy új üzemcsarnok beindítására, ahol 125 munkást alkalmaznak. Nem sokkal később a munkások jogait védő Szolidaritás nevű egyesület közölte, hogy a szóban forgó csarnok mindössze egy-két napig üzemelt, amíg a tartományi látogatás zajlott, ahogyan fogalmaztak, amíg „a tartományi vezetők fényképezkedtek”, azóta 5-7 hónapot késnek a bérek. Egy hónappal ezelőtt pedig belgrádi vendége volt a vállalatnak, Oliver Dulić környezetvédelmi (stb.) miniszter, aki régi jó török szokás szerint szintén ajándékkal jött, ő 60 millió dinárt hozott, aminek köszönhetően a Makkhetest és környékét hosszú évek óta szennyező csarnokot leszerelik és kiköltöztetik a városból. Ekkor a vállalat számlája közel egy éve zárolva volt. Adódik a kérdés, miért vállalja magára az állam egy ilyen cég „dajkálását”?
Persze a példákat lehetne még a végtelenségig sorolni, de ha leegyszerűsítjük az egészet, akkor a mese valahogy így néz ki: a 2000 utáni időszakban egy teljesen hibás privatizációs modell szerint felelőtlen hazai kalandorok felvásárolták a gyárakat, földeket és mindent, ami eladó volt, ezeket tönkretették, a munkásokat kihasználták, a vállalatok terhére tetemes hiteleket vettek fel, majd, minden következmény nélkül távoztak. Az állam most visszavásárolja azt, amit annak idején eladott, leporolja, rendbe teszi, rendezi a gyárak adósságát, sínre teszi azok termelését, mert ugye gyárat nem zárunk be, a munka nélkül maradó emberek szavazatára szükség van. Majd, ezek után a rendbe szedett vállalatokat ismételten eladja. Aztán jön egy megbízható új tulajdonos…
