A statisztikai kimutatások szerint nemcsak a vidéki városokban, Újvidéken, Kragujevacon és Nišben (de sorolhatnánk tovább, hogy Szabadkán, Čačakon és Szendrőn (Smederevoban), hanem Belgrádban is csökkenni kezdett a lakások ára. A belgrádi lakások ára három évvel ezelőtt, 2009-ben 1397 eurós négyzetméterenkénti árral tetőzött, hogy mára az 1287 eurós ár körül stabilizálódjon. Tavalyig minden jelentősebb szerbiai városban növekvőben voltak a lakások árai, de a folyamat megtört, és mára csökkenő irányzatot mutat.
A mutatók alapján sok-sok következtetés levonható, közülük az egyik legfontosabb, hogy nem spekulatív, hanem tényleges keresletnövekedés csakis ott van, ahol növekvőben van a népesség is. Ezt a szabályt falvainkban, ahol évtizedek óta csökken a lakosság száma, pontosan tudják: lassan több a ház, mint ahány a lakos. Nem kell csodálkozni tehát, hogy egy falusi ház ára jókora portával nem ér többet két-három négyzetméternyi belgrádi lakásnál. De akkor mivel magyarázható a belgrádi lakásárak csökkenése is? Azzal például, hogy nincs rá érdeklődő, vagy ha esetleg lenne is, a saját falusi házának áráért a fővárosi lakásnak csak a töredékét tudja megvenni, így neki se kezd.
A hetvenes évek fellendülő gazdasági mutatóit néha azzal is magyarázták, hogy jó kondícióban volt az építőipar. Ez nem is állt messze az igazságtól. Mindenütt folyt az építkezés, nemcsak a városokban, hanem faluhelyen is, és nemcsak a nagy ipari központokban voltak munkahelyeket jelentő beruházások, hanem a kisebb településeken is. Nem csak a nagyvárosok környékén építkeztek, mint mostanában, szinte minden valamire való kisvárosnak megvolt a maga építőipari cége, és munkájuk is volt. Talán éppen ez volt az akkori jobb megélhetés titka: nemcsak a fővárosi vagy néhány nagyvárosi közeg nyújtott perspektívát a fiatalabbak számára, hanem közvetlen környezetük is, nem kellett mindenáron elvándorolni ahhoz, hogy meg tudjon élni, és el tudja látni családját is. Persze a jól működő építőiparhoz hozzátartozott az is, hogy minden vállalatnak kivétel nélkül volt lakásépítési alapja, amelyből lakásokat vásároltak, vagy házépítésre, tatarozásra adtak kölcsönöket. Az építőipar pedig nemcsak az épületanyaggyáraknak, téglagyáraknak, asztalosipari műhelyeknek adott munkát, hanem a fémfeldolgozó ipar egy részét is foglalkoztatni tudta.
Ha Belgrádban is csökkenni kezdett a lakások ára, az azt jelenti többi között, hogy már nem akkora mértékű a bevándorlás a városba, mint korábban, más szóval a vidék elöregedő lakossága már aligha fogja vándorlóra az életét, és nem áhítozik falusi háza helyett az újbelgrádi, batajnicai vagy Nova Galenika-i betondzsungel lakásai iránt. Nem is várható nagyobb migráció, hisz a falvak is elöregedtek, nincs nagyon honnan feltölteni a nagyvárosokat.
Akárhogy is forgatjuk a lakásárakat, a lakásépítés nagyon is szorosan összefügg a népességi mutatókkal. De nemcsak az építőipar sínyli meg a népességcsökkenést, hanem a gazdaság teljes egészében. Az ipar, a legmagasabb szintű elektronikai ipar is világviszonylatban Kína és India felé költözik, vagyis a legnépesebb országok felé, mert ott nem csak olcsó és alulképzett kétkezi munkaerő alkalmazására van lehetőség, hanem mert jól képzett szakember is akad bőséggel. Amíg tehát mi sem, és a nyugati társadalmak sem látják be, hogy nem a hetven és nyolcvanéveseket kell foglalkoztatni, hanem a fiatalokat felnevelni, és munkába állítani, addig aligha várhatunk mást, mint az eltartó, sőt folyamatossá váló gazdasági válságokat.
