Még nem telt be a pohár?

Tíz évvel ezelőtt, amikor az emberek kivonultak az utcára, nagyságrendekkel nagyobb volt az ipari termelés az országban, mint ma. Csaknem háromszázezerrel több ember dolgozott valamely ipari ágazatban, mégis azt mondjuk: jobban élünk, mint tíz évvel ezelőtt. Ha viszont őszinték akarunk lenni, egyáltalán nem élünk jobban. Sőt, véleményem szerint sokkal nehezebben keressük meg a napi betevőt, csak éppen a körülmények mások, továbbá demokrácia van.

Hogy mit jelent ez a demokrácia annak a csaknem egy millió embernek, aki ebben a pillanatban is éhezik, nem tudom. Azt tudom, hogy a háború, majd az abból való kilábalás, ami még ma is tart, igencsak megtépázott mindannyiunkat. A magánosítás, a globalizáció, a rossz döntések sorozata, a minden szinten uralkodó káosz és korrupció következményeit ma népkonyhák alapításával – amelyeknek nem tudnak elegendő pénzt biztosítani a működéshez –, nevetséges szociális programokkal próbálják orvosolni, velünk pedig azt próbálják elhitetni, hogy a dinár azért ilyen erős, mert jönnek a külföldi befektetők és a gazdasági helyzet stabilizálódni látszik. Az emberek pedig, akik tegnap még büszkén, felemelt fejjel sétáltak az utcán, ma kihasználtnak, megalázottnak, kisemmizettnek érzik magukat.

A szabadságért a Szabadság térre! Ezzel a mondattal próbálták meg az utcára csábítani a polgárokat a szabadkai Sever kisrészvényesei, akik arra kértek mindenkit, aki hasonlóan kisemmizettnek érzi magát, csatlakozzon hozzájuk. Lett volna kinek eljönnie. Legalább ötezer tüntetőnek kellett volna a téren állnia, büszkén, felemelt fővel, hiszen a vállalatokat nem ők lopták szét és tették a földdel egyenlővé.

Azért lehettek volna legalább ennyien, mert az ötezer annak a munkásrétegnek a fele, akik az elmúlt egy évtizedben elveszítették állásukat.

Szabadkán az elmúlt kicsivel több mint tíz évben többek között a következő vállalatokat sodorta teljesen a tönk szélére a magánosítás vagy a rossz üzleti politika: a November 29., a Fidelinka, az Azotara, a Zorka, az Agrokombinat, a Partizan kerékpárgyár, a Bratstvo vagongyár, a Sever villamosgépgyár, a Medoprodukt, a Solid, a Panonija, a Palicsi Pincegazdaság. De ezek közé sorolhatnánk a valamikor több száz vagy ezer szabadkait foglalkoztató Slavica, Mladost, Március 8., Chemos, Željezničar, Minerva, Livnica, Aurometal vagy Állatorvosi Intézet vállalatot is. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a November 29-ben csaknem 2000, a Fidelinkában több mint 600, az Azotarában csaknem 1000, a Zorkában 1500, a Partizanban 1000, az Agrokombinatban több mint 600, a Bratstvo vagongyárban 1700, a Severben 6000, a Solidban 1500 munkás dolgozott. Amennyiben csak ezeket a számokat vesszük figyelembe, akkor láthatjuk, hogy csaknem 15 000 ember dolgozott ezekben a vállalatokban.

Ma a November 29., a Zorka, a Palicsi Pincegazdaság, a Partizan, az Agrokombinat nem működik, a Fidelinkában mintegy 300-an, az Azotarában mintegy 250-en, a Bratstvóban mintegy 350-en, a Severben kevesebb mint 800-an dolgoznak. A többi vállalatban 100-200 munkás dolgozik, s az említettek között is vannak olyan vállalatok, ahol a munkások alig és csak néha kapják meg bérüket, járulékaikat pedig évek óta nem fizetik.

Az eddig tönkretett vállalatok esetében, mint már több helyen elmondták és hangsúlyoztuk, a forgatókönyv hasonló. A vállalatot megveszi valaki, annak vagyonát jelzáloggal terheli, több millió eurós tételekről beszélünk – ennek a következményeit szenvedi most a szabadkai Fidelinka –, a pénz pedig külföldi számlákon landol. Bizonyítást nem nyert egy esetben sem az említett forgatókönyv, a gonosz pedig ebben az esetben nem nyeri el méltó büntetését.

A héten megtartott szabadkai tüntetésen alig voltak háromszázan. Azok, akik tíz évvel ezelőtt megdöntötték a miloševići hatalmat, ma már nem mennek az utcára. Gondolom, úgy látják, ennek az egész harcnak nincsen semmi értelme. Pontosan a fent felsoroltak miatt, amiatt, mert látják, a gonoszt nem büntetik meg.

Amilyen szerencsétlenek vagyunk mi, a hatalom legalább annyira szerencsés. Az ország tele van megtört, csalódott, erejét vesztett emberekkel, akiket senki és semmi nem tud meggyőzni arról, hogy van értelme utcára menni. Marad az egyik napról a másikra élés művészete, a pengeélen táncolás. Ez a nép vagy túlságosan megtanult abszurdabbnál is abszurdabb, nehéz és tarthatatlan helyzetekben helytállni és mindent megoldani, vagy még mindig nem telt be az a bizonyos pohár.