Nem tudom, hogy a gondviselésnek vagy csupán a véletlennek köszönhetem a megtiszteltetést, mindenesetre életemben néhányszor alkalmam nyílt megjátszani a próbababát. A legemlékezetesebb mindenképpen az volt, amikor kiskamasz koromban a tizenéves nővértanonc gyakorlott kolléganőjének utasításaira vért vett tőlem. Szabályszerűen kezdődött a dolog, elszorították az izmomat, beszúrták az érbe a tűt, és már jött is a sötétvörös folyadék, amikor a másik helyiségben megcsörrent a telefon. A középkorú hölgy lassan átslattyogott, és felemelte a kagylót, mire az egyenruhákkal megszállott férfifantázia megtestesülésének is nevezhető leányzó – őszinte megrökönyödésemre – váratlanul elájult, én pedig ott maradtam tehetetlenül egy lógó injekciós spriccel a karomban. Fogalmam sincs, meddig lehettem ebben a kiszolgáltatott helyzetben, ugyanis a következő kép, amire emlékszem, az, hogy a leendő nővérkével egymás mellett fekszünk az ágyon, a tapasztalt asszonyság pedig egy nagy lepedővel legyez bennünket.
A héten történt élményem ugyan nem volt annyira izgalomdús, mint a fönt elmondott, de annál inkább nevezhető tanulságosnak. Az új, biometrikus útlevelem igényléséhez mentem átadni a szükséges iratokat. Az óriási emberáradatban megkerestem a megfelelő irodát, és vártam, hogy beszólítsanak. Ez csakhamar meg is történt, hiszen a megadott napon, a megadott időpontban érkeztem, de gyorsan megneszeltem, hogy mégsem fog olyan simán menni a dolog, mint ahogyan elképzeltem, mert az itt lévő, tapasztalt hölgy éppen az én személyes adataim feldolgozásán keresztül szeretné megtanítani az eljárást fiatalabb kolléganőjével.
Ezt ide írod, azt oda írod, itt kettőt nyomsz az egérrel, ott egyet, ha kinyílik ez az ablak, akkor ujjlenyomatot veszel, előbb így, majd úgy, aztán itt aláíratsz az ügyféllel, ezt követően lefényképezed, utána beszkenneled az iratait, és mindaddig ismételsz minden lépést, amíg a program zöldet nem jelez – magyarázta minden mozdulatát fennhangon a műveletet végző asszonyság ifjabb kolléganőjének, majd hozzátette, hogy amikor minden adat benn van, akkor meg kell nyomni a MENTÉSt. Meg is tette, csakhogy éppen ekkor lefagyott a rendszer. És ilyenkor mit kell tenni? – kérdezte megrökönyödve a tanonc. Semmi különöset, újraindítod a gépet, és kezdesz mindent elölről – hangzott a bölcs válasz. Így is történt.
Amíg vártuk, hogy újrainduljon a gép, a tapasztalt hölgy gyorsan körbetelefonálta a szomszédos irodákat, és elégedetten nyugtázta, hogy máshol sem működik a rendszer, tehát nem nála van a hiba, majd elmesélte a kezdőnek, hogy ne aggódjon, ez szinte mindennapos jelenség, sőt olyan is megtörtént már, hogy egész délelőtt nem működött a program, miközben több mint száz ember tolongott a váróteremben. Felhívták Belgrádot, hogy mitévők legyenek, ahol azt tanácsolták nekik, hogy időnként szóljanak ki a folyosóra az ügyfeleknek, hogy legyenek egy kis türelemmel, mire ők azt mondták Belgrádnak: mi itt ki sem merünk menni a folyosóra. Mindketten hangos kacagásban törtek ki.
A nevetésgörcsöt követő halk kuncogás még időnként harsány kacajjá változott, miközben zajlott adataim ismételt betáplálása a számítógépbe, amelyeket második nekifutásra szerencsére sikerült lementeni. A két nőszemély közben azon szórakozott, hogy az eljárás megismétlésének köszönhetően legalább már én is belejöttem, hogyan kell felvenni az útlevéligénylők adatait. Szó sincs róla, valóban felvilágosodtam, lassan már az is kezd kikristályosodni előttem, miért tart ennyi ideig elkészíteni az új útleveleket.
