A Katonai Hontalanok Egyesülete 12 évvel ezelőtt alakult meg Belgrádban, s minden nagyobb városban működnek tagozatai. A szervezet kizárólag a volt jugoszláv tagköztársaságokban szolgált, majd Szerbiába költözött katonák egzisztenciális ügyeivel foglalkozik, a politikába nem avatkozik bele. A katonák a volt köztársaságokban lakással vagy lakhatási joggal rendelkeztek, és csak úgy jöhettek Szerbiába, hogy írásban lemondtak az ottani ingatlanjaikról.
Szerbiában törvénybe foglalták, hogy lakást biztosítanak számukra, vagy segítenek abban, hogy kedvező feltételek mellett lakást vásárolhassanak, ebből azonban vajmi kevés valósult meg. Az ország területén megközelítőleg ötezer katonai nyugdíjas és családtagjai élnek hontalanul.
A közös guggolós illemhely
Petar Mrđa, a Katonai Hontalanok Egyesülete tartományi bizottságának elnöke egy újvidéki kaszárnyában kialakított negyven négyzetméteres lakásban él feleségével, fiával, menyével és két unokájával. Az alezredes elmesélte a Magyar Szónak a pórul járt katonák történetét.
– Amikor a volt jugoszláv tagköztársaságokból azt a parancsot kaptuk, hogy Szerbiában folytassuk a szolgálatot, nem azon gondolkodtunk, lesz-e fedél a fejünk felett. Nem menekültünk el sehonnan, nem vagyunk menekültek. Teljesítettük a parancsot, és nézzék, hogy jártunk.
Mi volt a helyzet, mielőtt eljöttek volna Szerbiába, a volt jugoszláv tagköztársaságokban volt lakásuk?
– A volt tagköztársaságokban a tisztek 80 százalékának rendezett lakhatási körülményei voltak, ez azt jelenti, hogy két–négy szobás lakásokban éltek. A kilencvenes években Szlovéniában és Horvátországban már megkezdődött az ideiglenesen odaítélt katonai lakások megvásárlásának a folyamata, de a katonaság visszavonulása leállította a folyamatot. Emiatt a katonák lakásai csak lakhatási jogként maradtak meg, Boszniában viszont sokan ki is fizették az ingatlanjaikat, de nem kaphatják vissza őket, annak ellenére, hogy bírósági döntéseket hoztak arról, hogy megvásárolták a lakásokat. Több megállapodás is született a környező országokkal a katonai tulajdonról, de a katonák ebből nem sokat láttak.
Újvidék területén hányan kaptak lakást?
– Ha 1996-tól számítjuk – ekkor érkeztek meg az utolsó átköltöztetett katonák Újvidékre – az összesen ezer családból negyvenen kaptak lefizetésre lakást, s ez szörnyen kevés.
Öten alszanak ebben a szobában, amelyen még ablak sincs
Hol osztották szét a legtöbb lakást Szerbiában?
– A legtöbb lakást Belgrádban osztották szét a katonaságnak, s amíg ott körülbelül 3000 lakáskérelemre 500 lakást sikerült odaítélni, addig Kragujevacon például 30–40 lakást kaptak. Szomorú, hogy minden nagyobb városban folyamatos volt a lakások odaítélése, Újvidéken is tervben volt 34 lakás kiosztása, de végül nem került rá sor, leállítottak mindent, a honvédelmi minisztérium ugyanis technikai nehézségekre hivatkozott. A jelenlegi honvédelmi miniszter többször is megígérte, hogy közbenjár az újvidéki katonai lakások ügyében, de az az igazság, hogy ennyi idő után szkeptikusak vagyunk, mivel már többször kijátszottak bennünket. Ha ki is osztják Újvidéken a beígért 34 lakást, azt nemcsak azok kapják majd, akik a volt köztársaságokból jöttek vagy nyugdíjasok, hanem a most aktív, szolgálatot teljesítő katonák is a listán lesznek, úgyhogy ez édeskevés ahhoz képest, hányan küzdenek lakásproblémákkal.
Mi a helyzet Vajdaság többi városában?
– Sajnos azt kell mondanom, semmivel sem jobb a helyzet, mint Újvidéken. Vajdaságot különben is hanyagolják minden tekintetben, de hogy miért, azt nem tudom. Ha összehasonlítjuk az ország többi városával, nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebb jut ide mindenből. Zomborban komoly problémáink voltak, egy kaszárnyát, ahol több család lakik, karácsony estéjén először lekapcsoltak a vízhálózatról, majd pár órával később kilakoltatták az ott élőket. Csak akkor engedték vissza őket, amikor kapcsolatba léptünk a vezérkarral, s az ő közbenjárásukra visszatérhettek azok a szegény családok. De képzeljék el, ezt nem a civil hatóság követte el, hanem a helyi katonai parancsnokság. A civil hatósággal semmi gondunk sincs Vajdaságban, kiváló az együttműködésünk, függetlenül attól, milyen párt van hatalmon.
Petar Mrđa alezredes, a Katonai Hontalanok Egyesülete tartományi bizottságának elnöke
Mi lenne a megoldás a katonai hontalanok számára, ajánlottak valamit?
– Két ajánlatunk is volt a honvédelmi minisztériumnak. Az egyik, hogy azokat a kaszárnyákat, amelyeket nem használ többé a katonaság, el lehetne cserélni. Az objektumok árának a 40 százalékából lakásokat lehetne venni, a 60 százalékából pedig fegyvereket és felszerelést vásárolhatna a katonaság. Ezt nemcsak Újvidékre vonatkozóan ajánlottuk, hanem egész Vajdaság területére is. De a pénzt, amelyet például az újvidéki katonai objektumokból szereznénk, ne Belgrádban vagy Nišben költsék el, hanem maradjon Újvidéken. Ez így lenne rendjén. A másik, amit ajánlottunk, az előre gyártott házak létesítése. Ezek 60–80 négyzetméteres épületek lennének, és sokkal olcsóbb megoldást jelentenének, mint a lakások vásárlása. A város hajlandóságot mutat az efféle megoldás iránt, mert szüksége lenne egyes katonai objektumokra, cserébe pedig telket kaphatnánk, ahova a montázsházakat elhelyezhetnénk – mesélte Mrđa.
Az Újvidéki Színház közelében elhelyezkedő központi kaszárnyában a kilencvenes évek óta élnek katonatisztek, akik családjaikkal embertelen körülmények között tengetik napjaikat.
A péterváradi kaszárnya folyosóján kialakított közös illemhely és tusoló
Milka 1991-ben jött Újvidékre.
– Nagyon sokfelé megfordultunk, ígérgettek fűt-fát, ezekből azonban sohasem lett semmi. Sok kormány váltakozott azóta az országban, de egyik sem kezdett bele komolyan a lakásproblémánk megoldásába, egyedül a mostani hatalmi koalíció kezdett kissé jobban érdeklődni irántunk. Én ezt nem a közeledő választások miatt mondom, ez tény. A mostani kormány hatalomra kerüléséig egyetlenegy lakást sem ítéltek oda a katonatiszteknek Vajdaságban. Függetlenül attól, hogy a nemzetközi közösség utasítására jöttünk ebbe az országba, nem fogadtak bennünket megfelelőképpen. Én Zágrábból jöttem a férjemmel, ott volt lakásunk, vagyis tulajdonképpen lakhatási jogunk. Itt nagyon sok az elégedetlen ember. Megértem, hogy Belgrádban több lakást osztanak szét, az nagyváros, de Dél-Szerbiában is sok lakást adtak a katonaságnak, s hogy miért nem lehetett ezt megtenni Vajdaságban is, azt csak a mostani koalíció tudja. Ne értsenek félre, nem szeretnék hálátlan lenni, de ez az egész nagyon lassan megy. Tudja, mit jelent egy kis szobában élni húsz évig, és folyamatosan arra várni, hogy végre normális életet élhessünk? Itt nem rólam van szó, hiszen vannak, akik öten-hatan élnek egy szobában, ott főznek, ott öltözködnek… Tényleg igyekszünk normális emberként élni, de ez nem könnyű.
Mekkora az a szoba, amelyben él?
– Az én szobám 18 négyzetméteres, egy szekrénysorral próbáltuk kettéosztani, az egyik részében főzünk és öltözünk, a folyosón pedig van egy közös guggolós illemhely és egy tusoló, valamint egy 80 literes bojler, amit négy család használ. Képzelje el, micsoda kellemetlenségeink vannak nap mint nap, hiszen bizonyos dolgokat nem lehet összehangolni… Ne gondolja, hogy ez csak itt nálunk van így, ez minden katonai épületben ugyanígy van. Nagyon nehéz az életünk.
A központi kaszárnya közös mosdója
Zágrábban viszont lakhatási joga volt…
– A politikusok tudják, hogy a volt Jugoszlávia idejében a katonaság tisztjeinek nem lehetett saját tulajdonuk, mivel nagy többségüket a szolgálatuk során többször is áthelyezték. A katonaságnak ezért külön bankja volt, amelyben a katonai fizetés egy részét gyűjtötték, s ezekből az összegekből épültek a katonai lakások. Kérdem én: hol vannak azok a pénzek? Amikor nyugdíjba vonultam 1994-ben Újvidéken, aláírtam azt a szerződést, hogy a nyugdíjamból levonnak egy részt a katonai lakások építésére. Ezt az alapítványt SOVO-nak nevezik. És ezek a pénzek hol vannak? Szégyen és gyalázat, hogy húsz éve nem volt politikai akarat ahhoz, hogy ezt a kérdést megoldják.
Mi a véleménye az üresen álló kaszárnyákról?
– El kellene őket adni, nem értem, mire várnak. Meg akarják várni, hogy tönkremenjenek, és akkor aprópénzért fölvásárolja őket valaki?
Milyen állapotban vannak az épületek, ahol laknak?
– A katonai társadalombiztosító beszüntette az épületek tatarozására és a közös költségre vonatkozó nyugdíj-kiegészítő kifizetését, tehát a saját pénzünkből kell karbantartanunk ezeket az óriási objektumokat. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a nyugdíjunkból albérletet von le az állam azért, hogy itt kuporogjunk. Amikor el kell venni a katonáktól, akkor itt vagyunk mi, de ha adni is kellene, akkor sehol senki. Meddig tart ez még? Nagy szégyen ez. Végső elkeseredettségünkben – ha más lehetőség nem marad – az Európai Unióhoz fordulunk, lehet, hogy ott meghallgatnak minket, és tesznek valamit az érdekünkben.
A péterváradi kaszárnya udvari bejárata
A központi kaszárnyában kisgyermekek és idősek is élnek. Sokan vannak, akik itt születtek, eddigi életüket itt élték le, sőt gyermekük is született az ittlétük alatt.
Srećo Mirković 91 éves, Szarajevóból jött Újvidékre.
– Szarajevóból érkeztem, s már a háború előtt nyugdíjas voltam. Amikor befejeztem a szolgálatot a katonaságnál, Tito azt mondta, ahol kérünk lakást, ott kapunk is. És így is lett, én Szarajevóban kértem és kaptam is lakást. 1992-ben elszöktem a városból, és Belgrádba, majd Palánkára mentem, mert ott éltek a gyerekeim. Ott kollektív központokban laktunk, valami pincében nyomorogtunk egy ideig a gyerekeimmel és a feleségemmel. Jó pár évet lehúztunk abban a lyukban, aztán egy kedves tiszt megsajnált, és akkor jöttem ebbe a katonai épületbe, itt éltem ebben a szobában feleségemmel, aki két éve meghalt.
A Runjaninova 5. alatt elhelyezkedő épület Újvidék kellős közepén található, a Szabadság tér mögött. Itt húsz katonacsalád kapott menedéket a kilencvenes években, a helyzetük azonban kilátástalan.
A péterváradi kaszárnyában kialakított lakás bejárata, a kis ablakkal
Danilo Raković 2003 óta nyugdíjas tiszt, Zadarban szolgált, az összes harcteret bejárta Koszovón kívül, Újvidékre pedig 1995-ben jött.
– A Runjaninova 5. alatti objektum specifikus, mert az akkori katonai lakásügyi bizottság osztotta ki itt a lakásokat, a háború előtt itt tartózkodott a katonai zenekar, és a katonai könyvtár is itt volt. Lassan 20 éve élünk itt, eredetileg csak ideiglenes megoldásként helyeztek bennünket ide, és hivatali lakásként kaptuk a helyiségeket, de mivel a törvény szerint megvásárolhattuk volna őket, ezt megváltoztatták. Többen is kérvényt adtunk át a katonaságnak, hogy meg szeretnénk vásárolni a lakásokat, de elutasítottak bennünket azzal az indokkal, hogy a katonai objektum a központban helyezkedik el, ezért nem lehet megvásárolni. Elmondok önnek egy még érdekesebb dolgot. Az itt elhelyezkedő katonai objektum egy részét – a mai napig sem világos, hogyan és kinek sikerült ezt elérni – privatizálták. A Runjaninova 5-ben húsz család él, tizenhat a nagyobb épületben, négy pedig a melléképületben, azzal, hogy az katasztrofális állapotban volt, s családonként hozzávetőleg 20 000 eurót fektettek be, hogy lakhatóvá tegyék, annak ellenére, hogy nem a saját tulajdonuk. Az épület első emeletén, ahol tíz család él, közös az illemhely, közös a mosógép és a tusoló is. Két zuhanyzó és két illemhely jut a tíz családra. El tudja képzelni, hogyan néznek ki a mindennapjaink? Jóban vagyunk mindenkivel, de összeegyeztetni tíz család szükségleteit majdnem lehetetlen, annál is inkább, mivel itt gyermekek és idősek egyaránt élnek.
Mit várnak az államtól?
– Az államtól semmi jót sem várunk, csak rosszat. Itt mindenki arra vár, hogy a természet rendezi majd idővel a nyugdíjas katonatisztek sorsát, mivel az állam lemondott rólunk. 2000-ben olyan döntést hozott az állam, hogy azokat a katonai objektumokat, amelyekben élünk, saját magunknak kell karbantartanunk. Nézze meg, mekkora ez az épület, a malterozástól kezdve az ablakok javításán át a fürdőhelyiségek felszereléséig mindent nekünk kell kifizetnünk. A falak katasztrofális állapotban vannak, esik le a malter, nem tudunk elég pénzt összeszedni, hogy karbantartsuk az épületet. Reménytelenségben élünk húsz éve, valójában ez már letargia. Elvesztettük minden reményünket, mert rólunk, akik a hazát szolgáltuk, a haza lemondott, sőt bizonyos tekintetben szégyenli még azt is, hogy létezünk. Számunkra a gyermekeink jelentik az egyedüli reménységet, őket próbáljuk talpra állítani, iskoláztatni, hogy normálisabb életet tudjanak élni, mint mi.
A legrosszabb állapotban lévő kaszárnya a péterváradi katonai komplexum részét képezi, a folyosók sötétek, nincs világítás, a folyosón alakítottak ki ideiglenes tusolót és illemhelyet a szerencsétlen családok.
Dragan Radosavljević tiszthelyettes Pulában szolgált, 1991-ben kezdődött vesszőfutása. Most öttagú családjával egy 20 négyzetméteres, lakássá adaptált helyiségben él, a folyosóról csak egy kis ablakon keresztül szűrődik be némi fény.
– Pulából 1991-ben Podgoricába kaptam áthelyezést, utána Bihaćra, majd megint vissza Podgoricába, az utolsó áthelyezést pedig Újvidékre kaptam. A családomtól külön éltem, a lányom már ötéves volt, amikor Újvidéken végre összeköltöztünk, nem is ismert meg. 1995-ben jöttünk a városba, először albérletben éltünk, de mivel pár évre rá feleségemnek fölmondtak a munkahelyén, s azután megbetegedett, nem volt elég az én fizetésem. Barátok segítségével végül sikerült a péterváradi kaszárnya egy részében helyiséget kapnunk, ahol meghúzhattuk magunkat. Nem volt sem fürdőszobánk, sem illemhelyünk, a folyosón alakítottuk ki mindkettőt, mert csak ott voltak adva a feltételek. Szekrényekkel választottuk el a folyosó többi részétől. Mit mondjak… Jelenleg öten élünk ebben a zugban, s a szobában, ahol alszunk nincsenek ablakok… A gyermekeim barátokat sem hozhatnak haza, ha mindannyian itt vagyunk, mindig előre meg kell beszélni, hogy elmenjünk valahova, mert egyszerűen nincs hely… És tizenhét évet így leélni, az nem embereknek való.
Ez az írás a dániai SCOOP délkelet-európai oknyomozó újságírást támogató programjának díjnyertes pályaműve.
