A csernobili katasztrófa 1986. április 26-án történt. A Szovjetunió vezetése igyekezett eltussolni az ügyet, de Svédországban észrevették, hogy nőtt a sugárzás mértéke. Így lepleződött le a tragédia. A tizenkét és fél ezer lakosú Csernobil város polgárait csak május 2-án telepítették ki. Védőfelszerelés nélküli katonákat vezényeltek a felrobbant reaktorblokkhoz, hogy megépítsék a betonszarkofágot. Ezrek haltak meg a sugárzás következtében. Hogy mekkora az áldozatok száma, nem tudni, a szovjet vezetés ugyanis titkosította a kórházi kartonokat.
A Kurszk robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjárón 2000. augusztus 12-én történt a robbanás. Az orosz haditengerészet igyekezett jelentéktelenként feltüntetni az esetet. A The Guardian szerint 24 órával a tengeralattjáró eltűnése után, „miközben az orosz haditengerészet vezérkar a 118 tengerész szerény esélyét latolgatta, Putyint feltűrt ingujjal láthattuk, amint Fekete-tengeri nyaralójában kerti hússütést rendez”. Az államvezetés semmiképen sem akarta beismerni a katasztrófát. Augusztus 18-án Nagyezsda Tilik, a Kurszkon szolgáló Szergej Tilik édesanyja egy sajtótájékoztatón magából kikelve bírálta a kormányt. Mindent megtettek, hogy elhallgattassák az asszonyt, de mivel ez nem sikerült, egy ápolónő nyugtatóinjekciót adott be neki, és rövidesen önkívületi állapotban távolították el a teremből. A titok ezúttal is fontosabb volt, mint az emberi élet.
De nézzük, itthon hogyan játszadozott a hatalom az emberéletekkel.
Bor Európa legszennyezettebb városa. Évtizedekig az egészségre ártalmas mennyiségű kadmium került a levegőbe. Ez az anyag rákkeltő. A kismamák magzatvizében arzént találtak, a szülő nők magzatvize pedig zöld volt, s a besorozandó fiatalemberek vérében is magas arzénszintet mértek. Az átlagéletkor Európa legnagyobb rézbányájának városában 42 év volt. 2000-ben a környezetvédelmi miniszter elrendelte, hogy azonnal zárják be a bori bányát. Nem zárták be, őt viszont menesztették.
A szabadkai Zorka műtrágyagyár környéki lakosok évekig panaszkodtak, hogy elviselhetetlen bűz van, szúrós a levegő, elpusztulnak a növények. Petíciót is írtak több alkalommal, de nem történt semmi. Hogy is történhetett volna, amikor a felügyelőségen azt tanácsolták a lázadozó polgároknak, méressék le a légszennyezettséget, és ha a határértékeket meghaladja a szennyezés mértéke, akkor intézkednek. Sem a helyi közösségnek, sem a polgároknak nem volt pénzük a vizsgálatra.
A gyár tovább ontotta a mérgeket. Minél intenzívebben folyt a termelés, annál több kén-dioxid került a levegőbe. Nem vagyok szabadkai, ezért csak a kilencvenes évek elején, újságíróként jártam ebben a városrészben. Elképedtem. A kertekben nem nőtt meg a vetemény, a kéntől minden kiégett, a talaj vörös volt. Egyetlen valamirevaló fát sem láttam. Karvastagságú, az életükért küzdő akácok meredeztek az égnek. Egy aszott nénike vezetett be a kertjébe. Sápadt volt, fuldokolva beszélt. A tüdejével van valami, mondta. Tőle hallottam, hogy a gyár környékén sokkal több a rákos beteg, mint más városrészekben, csakhogy ezeket az adatokat nem hozzák nyilvánosságra, de szerinte mindenki tisztában van velük.
A néni megmutatta a kétéves vaskerítést. Mintha negyvenéves lett volna, ette a rozsda, a ház ablakain pedig megvakult az üveg. Azt állította, mindez a műtrágyagyárból kiömlő mérgek miatt van.
Nekiveselkedtem a témának. Hivatalos helyről azt a választ kaptam, soha nem készült városrészenkénti kimutatás a rákos betegek számáról. Személyesen kerestem fel orvosokat. Egyikük elmondta, igenis vannak adatok, és valóban jóval több a rákos beteg a Zorka környékén, mint máshol, de erről a sajtónak nem nyilatkozhat. Tilos. A doktor azóta már meghalt.
A Zorkában már vagy 15 éve leállt a termelés, de a szabadkaiak nem menekültek meg a légszennyezéstől, mert 2003-ban ismét telepítettek egy műtrágyagyárat. Az Azohem a makkhetesi családi házak tövében kezdte meg a termelést. Mindenki számára világos volt, hogy a műtrágyagyártás szennyezéssel jár, ezért a törvény értelmében családi házak közelében ilyen üzemet nem lehet működtetni. Az okoskodó újságíróknak az illetékesek a tartományi környezetvédelmi titkárságra és a köztársasági környezetvédelmi minisztériumra hivatkoztak. Azt mondták, az Azohem tulajdonosának van működési engedélye, és nem szennyezi a környezetet. Ezt szakemberek állapították meg.
A környéken lakók ebben az esetben is tiltakoztak, petíciót írtak, de a tőkével szemben esélyük sem volt. A műtrágyagyártás folytatódott. Most, nyolc év után végre azt ígérik, bezár az Azohem. A Környezetvédelmi Alap 600 000 eurót ad arra, hogy kitelepítsék a szennyezőt. Örülni kellene a hírnek. De kilóg a lóláb: jönnek a választások, s minden szavazatra szükség lesz. Ennek érdekében mindenki beveti, amit csak lehet. De ez nem baj, csak ne károsítsa tovább az ott lakók egészségét a levegőbe kerülő méreg.
Csakhogy Makkhetes ezen részén nemcsak légszennyezés folyt és folyik, hanem a víz és a talaj is fertőzött. A titkolózás, az adatok meghamisítása sok ember egészségébe került. S az Azohem-ügy talán már nem is fér bele a titok kategóriába. Sokkal inkább másról van itt szó.
Dr. Zolnai Albert tanulmányából tudjuk a következőket: „A szennyezőanyagok mérését Szabadkán 1971-ben kezdte meg az Egészségvédelmi Intézet. Az egy négyzetméterre eső milligramm napi mennyiségét mérték húsz gyűjtőállomáson. Az eredmények leolvasása és feldolgozása kéthavonként történt. Már az első évben megtudtuk, hogy Szabadka az országos standardhoz viszonyítva az erősen szennyezett városok kategóriájába tartozik. Városunk az országban a veszélyes harmadik helyen volt. Akkor a Zorka, a Hőtelep és a vasút környékén hatszor nagyobb volt a légszennyeződés a megengedettnél.”
Szabadkán ma négy helyen mérik a légszennyezettséget. A napi adatok, majd a heti, havi és éves összefoglalók felkerülnek az internetre.
A szibériai hideggel egy időben Magyarországon szmogriadót hirdettek, megtiltották a leginkább környezetszennyező autók közlekedését, és arra utasították a lakosságot, ha csak lehet, minél kevesebbet tartózkodjanak a városban.
Nálunk nem volt szmogriadó. Pedig szmog, az volt. Hogy meghaladta-e a légszennyezés a megengedett határértéket vagy sem, azt nem tudhattam meg, mert a város honlapjára a novemberi és decemberi adatokat töltötték fel utoljára. Pedig lett volna mit mérni.
Időnként az ablakot sem lehetett kinyitni a nehéz levegő miatt. Aki a városban járt, annak kaparta a torkát a szennyezett levegő, a haja meg a ruhája bűzlött a koromtól.
A szabadkai önkormányzat költségvetéséből évente egymillió eurót (104 millió dinárt) kap a Környezetvédelmi Alap. Ebből monitoringra hozzávetőlegesen 120 ezer eurót költenek. Természetesen a légszennyezettség mérésén kívül a talajvizsgálatok, a zajszint-mérések és a felszíni vizek elemzésének kiadásait is ebből fedezik.
Nemcsak az a gond, hogy nincs friss adat Szabadka honlapján, hanem az is, hogy ami felkerül, az teljes mértékben érthetetlen az átlagember számára. Márpedig a törvényben elő van írva, hogy kötelező tájékoztatni a lakosságot. Lehet ezt úgy is, ahogyan azt Szabadkán teszik, hogy beszkennelik az Egészségügyi Intézet táblázatát, és lehetne úgy is, hogy azt megértse mindenki, aki erre az oldalra kattint, és esetleg érdekli, tiszta-e a levegő.
Szmog ettől még volt. Kíváncsian várom a januári meg a februári adatokat. Igaz, hogy a gyárak már nem ontják a mérgeket, de attól a levegő még nem lett tiszta, sőt!
