Szaporodnak a magyar pártjaink, hol osztódással, hol újak alakulásával. Volt, ugye, a legviharosabb időkben a VMDK, majd pártszakadás következtében létrejött a VMSZ, hogy azután az első magyar párt ismét osztódjon, s előálljon a VMDP is. Hogy ne zárhassuk le gyorsan a sort, színre lépett az MPP, a napokban pedig a Magyar Koalíció (MK?).
A párttobzódás miatt hosszúra sikeredett bevezető után tekintsünk egy kicsit távolabbra szülőföldünktől! Megállapíthatjuk, hogy a Felvidéken több szervezet összevonásával hosszú idő óta egyetlen párt, az MKP igyekszik képviselni a magyarság érdekeit; Kárpátalján két szervezet látja el ezt a feladatot – eléggé kutya–macska viszony közepette, de az együttműködés kialakításának sikeresnek nem mondható igyekezetével. A legnagyobb magyar népességet számláló Erdélyben az RMDSZ mellett új alternatívát kínálva megalakult az MPP, hogy azóta is „ellenkezzen” az RMDSZ-szel, miközben támogatottságban mérföldekre marad el tőle. De nem feledkezhetünk meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsról és a Székely Nemzeti Tanácsról sem, amelyek ugyan nem pártok, de jelentős a politikai szerepvállalásuk. Az előbbiből egyébként épp a napokban vált ki az utóbbi, miközben az EMNT szintén nemrégiben írt alá együttműködési megállapodást az RMDSZ-szel.
Nos, a kuszának tűnő helyzet fölvázolásából némely következtetést máris levonhatunk, akár pártközi viszonyokról, akár pártlétszámról legyen szó. Az említettek közül csupán Kárpátalja magyarsága kisebb lélekszámú a miénknél, s bárhogy is számolgatunk, az derül ki, hogy a Vajdaság a legaktívabb a magyar pártok alakításában. Kell ez nekünk? Vagyis, hogy mi haszna van belőlük a vajdasági magyarságnak? Ez itt a kérdés!
Tisztázzuk le: ha már magyar pártokat emlegetünk, nyilván ennek a nemzetnek (egy kis részének) az érdekeit szándékozzák képviselni. Vajon hány érdekünk van? Kétszázötvenezernyi? Vagy inkább mégis közösségként kellene talán önmagunkra tekinteni, és így kialakulhatna egy elfogadható konszenzus. Elismerem, az autonómia vagy annak elérési módja körül lehetnek nézetkülönbségek, ám nincs is szinte semmi más, amiben ne lehetne könnyedén megegyezni: nemzeti (anyanyelvű) iskoláztatás, kultúra, nyelvhasználat, gazdaság stb. Én azonban nem úgy vélem, hogy ebben a tekintetben többszörösen előbb járnánk, mint például Szlovákia.
Nyugodtan állíthatom, hogy a magyarok nagy többsége – lapunk nem reprezentatív közvélemény-kutatásának eredménye is erre utal – megelégedne egyetlen párttal. Merthogy a többpártrendszerű demokráciában az sem antidemokratikus, ha magyarból csupán egy létezik.
Mindenesetre a környezetemben élők jó hangulata a pártjaink számával egyenes arányban növekszik, azaz egyre többen mosolyognak rajtuk. Csak az a baj, hogy ez a mosoly igencsak gunyoros ám, ami csöppet sem jó jel. Mert alakulhat ugyan minden faluban és faluszélen egy pártocska, azzal nem jut előbbre tartományunk magyarsága. Még annyira sem, mint kevesebbel. Mert jogosan veti föl a szerb hatalom, hogy no, akkor most kivel tárgyaljon? Ötven-hatvan százalékban egyikkel, három-négy százalékban a másikkal? És ne szidjuk például a Demokrata Pártot, ha „elszipkázza” a magyarokat! Nincs rá okunk. Hiszen azt mondhatja a korábban elkötelezett magyar szavazó is, hogy a magyar pártok zűrzavarában, avagy a kínálatában elveszik, keres inkább mást. Kár, de nem ő a vétkes. Ezt hozta a demokrácia, amiben az érdekképviselet mellett érdek is létezik. S amikorra majd helyre áll a rend, sokan azt sem fogják tudni, milyen magyar pártok vannak aprócska szülőföldünkön.
