Az egyik szemem sír, a másik meg üveg – tolakodik folyton elmémbe a hagyományos szólás eme sarkított változata annak kapcsán, hogy az Európai Unió tagállamainak külügyminiszterei keddi brüsszeli értekezletükön javasolták, Szerbia váljon EU-tagjelöltté, ami – bár a végleges határozatot az Európai Tanács mai és holnapi ülésén a huszonhetek állam- és kormányfőinek kell meghoznia – gyakorlatilag máris a tagjelöltség elnyerésével egyenértékű.
Örülnöm, örülnünk kellene s jelentős sikerként elkönyvelni ezt, hiszen a hosszú, rögös csatlakozási út képzeletbeli felét megtettük, úgy rémlik, e tagjelöltséggel dereng már a fény az alagút végén. Innen már könnyebb és gyorsabb lesz. Csak úgy rémlik. Inkább csak vágyálom, hiszen a puszta tagjelöltség a gyakorlat síkján semmi. Mennyire az, bizonyítja két tagjelölt példája.
Törökország 1999-ben vált tagjelölté. A 2005 októberében megkezdett csatlakozási tárgyalások 35 fejezetéből jelenleg 13 van nyitva, egyet ideiglenesen lezártak. Mivel Törökország Ciprus tekintetében nem alkalmazta a 2004-es ankarai megállapodást (vámunió), ezért az ET 2006 decemberében úgy döntött, nyolc fejezet esetében addig nem nyitja meg a tárgyalásokat, illetve a megnyitott fejezetek ideiglenes lezárására addig nem kerít sort, amíg Törökország eleget nem tesz kötelezettségének. Azóta a politikai síkon bekövetkezett kölcsönös elhidegülés is megtette a magáét, így a török csatlakozás távlatait dióhéjban a „mint Makó Jeruzsálemtől”-el lehetne jellemezni.
Macedónia 2004. március 22-én kérte uniós felvételét. 2005 decemberében tagjelölti státust kapott, a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontját azonban a Görögországgal fennforgó névvita miatt máig sem tűzték ki. Athén a névvita miatt 2008-ban megvétózta Macedónia NATO-csatlakozását, és folyamatosan akadályozza, hogy az EU kitűzze a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontját. A sikertelen januári és februári ENSZ-közvetítéssel folyt tárgyalások után a görög kormányfő is tárgyalóasztalhoz ül macedón hivatalbeli partnerével (a találkozót éppen a ma-holnapi uniós csúcson kellene megejteni), így – jubiláris huszonharmadszor – ismét pislákol némi remény arra, hogy az álláspontok a két évtizede húzódó névvitában elmozduljanak a holtpontról. A felek saját igazukhoz való eddigi makacs ragaszkodása fényében kész csoda lenne.
Ezen a ponton visszatérhetünk Szerbia uniós távlataira, amelyre a fentebb vázolt két példa sajátos egyvelege nyomja rá bélyegét. Olvasd: Koszovó. Mivel Belgrád ebből a tagjelöltségből (jellemzően) azt olvasta ki, hogy „az EU-t is, Koszovót is” rögeszméje járható út, a csatlakozási tárgyalások időpontjának kijelölése kb. ugyanolyan messze van, mint a török csatalakozás távlatait ecseteltem volt két bekezdéssel feljebb. Arra mérget vehetünk, hogy a Prishtinával folytatandó párbeszéd újabb körére jó sokáig nem kerül sor. A választásokig semmiképp... aztán meg majd... egyszer, ha nagyon erőltetik már Nyugatról.
Pedig e csigatempó már eddig is rengetegbe került. Pénzben nem mérhető, anyagiakban nem kifejezhető „tételekre” gondolok. Nem tudom ugyanis jelentéktelen kacatként megélni és lesöpörni az asztalról annak tényét sem, hogy erre a tagjelöltségre majd 12 – túlnyomóan üresjáratban töltött – esztendő ment rá. Elfecsérelt évek, dugába dőlt remények, sorozatosan eljátszott bizalom. Kár. Kár? Enyhe kifejezés. Bűn.
Az is magáért beszél, hogy Belgrád csak második nekifutásra, nagy lihegve, az utolsó métereken, egy jó mellbedobással (a Prishtinával kötött legutóbbi megállapodás) szakította át a képzeletbeli célszalagot. De ez is csak szépítés, smink. Valójában most sem teljesítménye alapján kapott zöld fényt. Ajándék ez. Baráti gesztus. Pontosabban Brüsszel politikai beruházása. Tampon. Mert úgy értékelték, a küszöbön álló választásokon a Demokrata Párt megérdemel ennyi – majdan voksokban leképződő – támogatást. Persze korántsem arról van szó, hogy teljes mellszélességgel támogatják, biztatják ezt a csörtető, önkényeskedő, korrupt és fejlődésképtelen hatalmi garnitúrát, bizalmuk lenne Tadićban és társaságában. Dehogy, dehogy! Nagyon is jól tudják, kikhez van szerencsétlenségük. Csak éppen nekik sincs választékuk. Itt már hagyományosan csak a nagyon rossz és a kevésbé (nagyon) rossz között lehet választani. Csigabiga... jebi ga. Ez van.
