A tagjelölti státus elnyerésével újabb mérföldkőhöz ért Szerbia uniós integrációjának folyamata. A korábbi, európai irányba megtett lépésekkel ellentétben azonban most elmaradt a pezsgődurranás, az EUfória, még a kormánypárti politikusok többsége is csendes közönnyel fogadta a hírt. A nép körében a közöny, sőt a letargia jelei már korábban megjelentek. A legutóbbi közvélemény-kutatás eredményei szerint a polgárok mindössze 51 százaléka támogatja az ország uniós csatlakozását. Ez mélypont. A közhangulatot ebben a kérdésben 2003 óta vizsgálja a kormány integrációs irodája. A támogatottság akkor, az út elején volt a legnagyobb, a lakosság 72 százaléka volt EU-párti, aztán ez lassan elolvadt.
Az azóta eltelt időszakban aztán sok minden történt, ami ehhez a hangulatromláshoz vezetett. A miloševići rezsim leváltása körüli időszakban az akkori ellenzéki nagykoalíció – az élén Đinđićtyel – az ország elszigeteltségének megszüntetését, jólétet, európai integrációt ígért. A kilencvenes éveket túlélő és végre valóban élni akaró milliók fejében az EU-csatlakozás a jobb élet szinonimájává vált, ehhez azonban jócskán hozzájárult a tájékozatlanság is. Az uniót mindenki egyfajta Kánaánként képzelte el, röpködő sült galambokkal, a titói időszakot idéző lakáshitelekkel, amelyeket szinte ingyen adnak, luxusautókkal és plázákkal, ahol szétvásárolhatják az agyukat. A lila köd elborította az agyakat, a többségnek eszébe sem jutott, hogy azért a dolog nem ennyire egyszerű, Szerbia 10 évig nemhogy stagnált, hanem egyenesen hátrafelé haladt gazdasági, szociális és minden más tekintetben, és hát ahhoz, hogy az EU-ba beléphessünk, jócskán kell tenni is. Egyetlen ember akadt, aki saját népszerűségét sem kímélve igyekezett kijózanítani az embereket. Zoran Đinđić, aki sajátos nyelvezetével, metaforáival igyekezett elmagyarázni, hogy mese nincs, fel kell gyűrni a gatyaszárat, és végezni kell a dolgunkat. „Ha több békát kell lenyelnünk, akkor nincs értelme nézegetni őket. Meg kell fogni a legnagyobbat és lenyelni” – mondta többek között. És el is kezdte nyeldesni a békákat. Saját koalíciós partnerei támogatását is nélkülözve letartóztatta és Hágába szállította Miloševićet, s belekezdett a legfájdalmasabb és legnépszerűtlenebb reformok végrehajtásába. 2003 márciusában nemcsak őt gyilkolták meg a bűneik miatti felelősségre vonástól rettegő bérgyilkosok és bűnözők, hanem a reformfolyamatot is komolyan megsebezték.
Az állítólagosan eltervezett puccs ugyan akkor elmaradt, az év végi választásokon azonban a magát még mindig Európa-pártiként feltüntető Koštunica győzedelmeskedett – a 2000 utáni Szerbia egyik legnagyobb politikai kártevője –, aki tökéletesen megfelelt a Hága- és EU-ellenes erőknek, amelyek ettől a pillanattól kezdve minden nappal befolyásosabbak lettek. Koštunica honosította meg a ma Tadić által használt „Európa is, Koszovó is” szólamot, és húzta-vonta a Hágával való együttműködést. „Áldásos” tevékenysége nyomán 2006 májusában az EU felfüggesztette az akkor még szerb–montenegrói államszövetség társulási tárgyalásait a Hágával való együttműködés hiánya miatt. Koštunica regnálását a „hágai béka” forgatása, tologatása, üres kifogások, szólamok pufogtatása jellemezte. Először valamiféle „kétirányú együttműködésről” beszélt (talán bizony Carla del Ponte kiadását várta el Hágától?), aztán hónapokat töltött azzal, hogy együttműködési akciótervet fogadtatott el, illetve a Pistikénk által Magvas Vójónak becézett kormányfő projektuma volt az önkéntes feladás is, amikor a magukat feladó katonai, belügyi és politikai vezetők családjai komoly állami segítséget kaptak ezért cserébe. Mindezek után, egy év szünetet követően 2007 nyarán folytatódtak a tárgyalások. Akkor még mindig Koštunica volt a kormányfő, de már a Demokrata Párttal koalícióban irányította az országot.
A stabilizációs és társulási megállapodás szövegét Szerbia és az EU 2007 szeptemberében egyeztették, de csak a következő évben írták alá, közvetlenül a 2008-as választások előtt. A halasztás feltétele ekkor is Hága volt. A 2008. áprilisi aláírás elegendő hátszelet biztosított a Demokrata Párt köré tömörülő Európa-párti erőknek, hogy jó eredményt érjenek el a választásokon. Ekkor alakult meg a jelenlegi kormány. Az azóta eltelt időszakban több szerződés, megállapodás született – közöttük a vízummentességet biztosító dokumentum is –, amelyek jóváhagyását, s így az ország előrehaladását minden esetben a hágai történet hátráltatta. Amikor Tadić hosszas forgatás után végre sorra lenyelte a megmaradt békákat – Karadžićot, Mladićot és Hadžićot –, és önelégülten kiállt ország és világ elé, bebocsátást követelve Európától, eljött az ideje, hogy elszálljon a lila köd a fejekből. Sorra került ugyanis a Hágával való nyűglődés miatt mindaddig szőnyeg alatt pihentetett koszovói kérdés. Annak rendezése miatt pedig újabb feltételek következtek, halasztások történtek, így érkeztünk el 2012 márciusának első hetéhez, amikor az ország számára jóváhagyták a tagjelöltséget, azzal, hogy a csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontja még nem ismeretes. Azt is egy feltételhez kötötték: a Koszovóban működő párhuzamos szerb intézmények felszámolásához.
Időközben eltelt majdnem tíz év, az ország egy helyben topog, a lakosság munka nélkül nyomorog, sőt maga az EU is belső válsággal küzd, így a többség számára világossá vált, hogy az unión belül se kolbászból épül a kerítés. A nép belefáradt a vízió nélküli politikusok üres szövegelésébe, belefáradt az egy helyben topogásba, unja a feltételeket és a halasztásokat, ehelyett munkát és normális életet szeretne, de azonnal. Ezért van ma mélyponton az unió támogatottsága, de ne feledjük el, a lakosság több mint a fele még mindig Európába menne.
Még egyszer idézem Đinđićet: „A reform olyan, mint a maratoni futás. Nem elég csak a maraton első 10 kilométerét teljes erőből lefutni.” Szerbia évek óta csak ballag a Belgrád és Brüsszel közötti maratoni távon, néha leül egy kicsit megpihenni, időnként bealszik, majd halad tovább. Ideje lenne futótempóra kapcsolni.
