A korok változnak, az igény maradt: a polgár általában azt várja el a rend őrétől, hogy a mindennapok során szavatolja a társadalmi „szerződéssel” megállapított jogi és etikai követelmények, normák betartását. Avagy: többnyire mindenki szereti, ha rend és nyugalom van körülötte, tehát éjjel nem üvöltöznek az ablaka alatt, a kávézóban nem molesztálják, az utcán nem szúrják hátba, lakásába nem törnek be, ladikját, kerékpárját, autóját nem lopják el. Ezek amolyan alapvető igények. Most olvasom, hogy ehhez Szerbiában még hozzávetőlegesen 14 ezer rendőr hiányzik. A hírügynökségi jelentés nem rejti véka alá az ügyeletes illetékes azon panaszát sem, miszerint a 35 ezres átlagfizetésből nem könnyű a megélhetés, lehetetlenség lakásvásárlása csak gondolni is, stb. Nos, a nyilatkozó igazgató ez utóbbi panaszát megértjük. S azt is tapasztaljuk, valami mégiscsak változik a rendőrök magatartásában, viselkedésében.
A gondok másból adódnak. Az életszínvonal zuhanórepülésével párhuzamosan elszaporodóban a kisebb-nagyobb bűncselekmények, s ezek jelentős hányada felderítetlen marad. Gyakorta például még a sírrongálók esetében, pedig erre vagyunk a legérzékenyebbek. Aztán: családot irtanak ki, ügyvédeket puffantanak le – a tettesek után még mindig nyomoznak. „Csak” bosszantó, hogy etnikai jellegű verekedéseknél olykor fordítva konstatálják a „helyzetet”, hovatovább a sértettet invitálják őrszobára a bunyózó helyett. Ugyanúgy derűs színfoltja a hétvégeknek, hogy a rend őrei, rejtekhelyükön megbújva, vadásszák a gyorshajtókat, miközben a városközpontban az egyirányú utcában visszafelé közlekedő, lámpa nélküli kerékpárosokat vígan továbbengedik. Kissé furcsa az is, hogy a helyi rendőrség a legegyszerűbb ügyben sem nyilatkozhat, bármely információért a „központhoz” kell fordulni. Gyanítjuk, hogy ezek a felsorolt esetek nem a rendőrség számától függenek.
Külön fájó tétel, hogy a számokat tekintve a nemzetiségiek részaránya az állományban még mindig igen alacsony. Ez már csak a puszta szót-értés miatt is problematikus, hiszen komoly gond, ha a sértett panaszát nem tudja érthetően, világosan, megfelelő módon előadni. A különféle nyelvkurzusok dicsérendőek, de a kérdés ezzel még nem oldódott meg.
Miért idegenkednek tehát a nem szerb nemzetiségű fiatalok még mindig (a kedvezményes munkakor ellenére is) a rendőri pályától? A pontos választ nyilván nem nekünk kellene megadni, két dolog azonban mégis feltételezhető. Az egyik: az elmúlt hosszú évtizedek során e térségben a kisebbségek helyzete megoldatlan maradt, a „rezsimmel” azonosítható pálya a „másodrangú” fiatal állampolgárok számára ily módon népszerűtlennek minősült. A másik: a nem is túl régi miloševići rendőrállam korszakában a rendőrök egy része messze túllépte hatáskörét; fennhéjázó, erőszakos (olykor brutális) fellépésük riasztóan hatott.
Ma az együttműködésen alapuló partneri viszonyt kellene megteremteni, máris, létszámtól függetlenül: a rendőr segítse a polgárt, a polgár meg a rendőrt. Lehetőleg civilizált módon. Úgy könnyebb. Majdnem úgy is mondhatnánk: többet ésszel, mint erővel. Mindez persze elsősorban (a kölcsönös) bizalom kérdése. S a rendőrség tehetné meg az első, határozott lépést. Amíg az a hiányzó 14 ezer munkahely betöltődik...
