Az ember csak kapkodja a fejét. Mi van? Mi volt? Mi történt?
Tehát Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke kétnapos látogatásra érkezett volna Vajdaságba. Erről így, tényszerűen kimondva csak a március 7-én napvilágot látott VMSZ-közleményből értesülhetett a széles nyilvánosság. A közleményből az is kiderül, hogy jócskán előrehaladott állapotban lehettek a programegyeztető tárgyalások, hisz már a helyszínek puszta felsorolása is impozáns: Bácskossuthfalva, Szabadka, Bácskertes, Gombos, Doroszló, Zombor, Szilágyi, Újvidék, Temerin, Tiszakálmánfalva, Nagybecskerek, Törökkanizsa, Magyarkanizsa, Csúrog.
Aztán kiderül, szintén a közleményből, szintén csak március 7-én, hogy a szerb köztársasági elnök valahogy ezt az egészet nem nézte jó szemmel. Hogy hogyan nem nézte jó szemmel, azt nem tudni pontosan, mert sehol semmilyen nyilvános jele, nyoma, megnyilvánulása ennek nem volt, mindenesetre a közlemény szerint Tadić elnöki kabinetje „jelentős mértékű fenntartással fogadta” a látogatást, és „ennek erélyesen hangot is adott”. Nyilván diplomáciai csatornákon keresztül, mert a nyilvánosság ebből az erélyes hangból semmit sem hallott.
A következő jelenetben már az derül ki, hogy a Sólyom-féle elnöki kabinet erre úgy reagált, hogy rendben, akkor a magyar köztársasági elnök eljön a központi, március 15-ei bácskossuthfalvi és szabadkai rendezvényre, az összes többi programpontot és helyszínt viszont lemondja, azaz majd később realizálja, „a Tadić-kabinettel egyeztetve”.
Újabb jelenet, most a VMSZ elnöksége van soron a láncreakcióban, amelynek „nehéz kihívással kellett megbirkóznia, mérlegelnie kellett”, majd „hosszas megfontolás után, egyhangúlag” úgy döntött, akkor inkább nem kér a magyar elnök látogatásából, hivatkozva a magyar közösség önbecsülésére.
Ezt mind fel kell dolgoznia, meg kell emésztenie a hírfogyasztónak ahhoz, hogy egyáltalán el tudjon igazodni a történetben, és ki tudja alakítani saját véleményét. Csakhogy olyan ez, mintha egy kétórás mozifilm vetítésének utolsó negyedórájára engednének be bennünket, nézőket. Gyorsan elmesélik nekünk az előzményeket, szóban, ez volt, fogadjátok el, hogy így történt, és most nézzétek meg a film végét.
Első, általános tanulságként megállapítható, hogy a politika ezen a vidéken továbbra is jórészt a színfalak mögött, a nyilvánosság kizárásával zajlik, és a kulisszák mögé csak akkor engednek bepillantást nekünk, ha valaki, valakik úgy gondolják, ahhoz érdekük fűződik. Második lépésben nyilván valahogy jellemezni kellene a VMSZ döntését. Az első idekívánkozó jelző nyilván a szokatlan. Szokatlan, hogy egy határon túli magyar politikai szervezet elutasítja az első számú magyar közméltóság látogatási szándékát, mint ahogy ez egyértelműen kiderül a többi mértékadó határon túli (erdélyi, felvidéki, kárpátaljai) magyar szervezet közös, egyértelműen a vajdasági eseményekre reagáló közleményéből. Ebben a szövegkörnyezetben a döntést illethetjük tehát a „bátor” jelzővel is, amibe viszont szervesen beleépül az is, hogy „kockázatos”. Mert mi van, ha például a magyar köztársasági elnök ebből azt a tanulságot vonja le, hogy „itt engem nem látnak szívesen, tehát amíg elnök vagyok, ide többet nem jövök”? Biztos, hogy ez a vajdasági magyarság érdeke? Biztos, hogy ez jót tesz a magyar-magyar és magyar-szerb kapcsolatoknak? És ezen a ponton bizony idekívánkozik a „sértődöttség” jelzője is. Nem hagyható ki a VMSZ-döntés jellemzéséből a sértődöttség aspektusa, az pedig az életben sem szokott jó tanácsadó lenni, a politikában meg végképp.
De – mivel mást egyébként sem tehetünk – kivárjuk a film végét. Megnézzük azt a negyedórát, amibe még betekintést engedtek, aztán majd mindenki eldönti, legközelebb megy-e moziba, vagy sem.
