Sajtóhírek szerint Orbán Viktor miniszterelnök eleve csak a múlt év végéig „garantálta” minisztereinek a megbízatásukat, és állítólag Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter volt az egyik, aki nem is szándékozott hosszabb időre vállalni a pozíciót. Talán emiatt veti föl rendszeresen az ellenzéki sajtó Réthelyi professzor távozását és visszatérését nyugdíjasként is az egyetemre, vagy talán azért, mert ha már kormányt nehéz buktatni, mégiscsak jó érzés ellenzéki körökben, ha legalább egy-egy miniszter távozik, hiszen bizonyítékul szolgálhat, hogy „baj van” a kormányban.
Réthelyi Miklós azonban továbbra is a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának az élén áll, amely olyan hatalmas tárca, hogy másik minisztert sem könnyű találni az élére. A minisztériumok összevonásával ugyanis itt kapott helyet az oktatás és a kultúra, az egészségügy, a szociális és a munkaügy, valamint a sport is. Mind-mind pénzt igényel, mintsem jövedelmet termel; pénzszűkében és gazdasági válság idején pedig ez feszültséget teremt. Az egyik internetes újság azt írta róla, hogy minden adott ahhoz, hogy ez a csúcsminisztérium igazi politikustemető legyen. Gondoljunk csak arra, hogy 2011 egyik legnagyobb konfliktusa a rokkantnyugdíjak és a korkedvezményes nyugdíjak körül bontakozott ki; hosszú út végén, nagy ellenállás mellett, sőt a kormányon belüli konfliktusok árán született meg az oktatási reform; az egészségügyben a rezidensek tiltakoztak hosszasan, de az orvosok bére általában is tisztességtelenül alacsony, és sokan a külföldi munkavállalásban látják helyzetük rendezését. Hogy más kelet-európai országokban sincs jobb sorsuk, az mit sem változtat a helyzeten.
Mindenesetre egy új és csúcsminisztérium épült Réthelyi miniszter vezetésével, de azt majd a jövő mondja meg, hogy így egyben marad-e hosszú távon. És az állítólag konfliktuskerülő miniszter politikai érdemei is később válhatnak értékelhetővé. Nem úgy az orvostudományban elért eredményei az oktatás vagy a kutatás terén.
Réthelyi Miklós Zalaegerszegen született 1939-ben. Érettségi után a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát. Ezt követően professzora, Szentágothai János magával vitte Budapestre, ahol a Budapesti Orvostudományi Egyetem II. Számú Anatómiai Intézetének lett gyakornoka, később tanársegéde, majd adjunktusa. Az egyetem Semmelweis Orvostudományi Egyetemmé történt átnevezése után kapott egyetemi docensi állást. 1983-ban védte meg az orvostudományok akadémiai doktori értekezését. 1986-ban vette át egyetemi tanári, illetve igazgatóhelyettesi kinevezését.
A rendszerváltás után a Népjóléti Minisztériumban oktatási főosztályvezető lett, a következő évben, 1991-ben pedig az egyetem rektorává választották. Az évtized vége felé az Oktatási Minisztérium tudományos ügyek főosztályát vezette. 2000-től az egyetem Szentágothai János Idegtudományi Doktori Iskolájának vezetőjeként is dolgozott. 2009-ben professor emeritusi címet kapott. Kutatási területe a gerincvelő idegi szerkezete és a peptid tartalmú idegsejtek és -pályák jellemzése.
Dolgozott Ukrajnában, Párizsban és több alkalommal az Egyesült Államokban. Tagja a Professzorok Batthyány Körének.
Több mint nyolcvan tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Jelentős tankönyvírói tevékenysége. Apósával, Szentágothai Jánossal közösen írt nyolc kiadásban megjelent anatómia-tankönyvet. Nevéhez fűződik a SOTE-n az egészségügyimenedzser-képzés bevezetése. Munkáit elsősorban magyar és angol nyelven adja közre.
Nős, felesége Szentágothai Klára orvos. Házasságukból két leány- és egy fiúgyermek született.
