Régóta nem foglalkoztatta annyira a közvéleményt egy esemény, mint a Magyar Nemzeti Tanács azon bejelentése, hogy a Magyar Szó napilap szembemegy a magyar közösséggel, tulajdonképpen nem képviseli a vajdasági magyarságot, és mint ilyet, meg kell regulázni. Ennek a következménye az a döntés, aminek alapján az MNT, mint a Magyar Szó alapítója, laptanácsot alapít. Alábbi összefoglalónkból kiderül, mi a véleményük egyes közismert személyiségeknek a témáról, valamint hogy más napilapoknál, ha egyáltalán létezik ilyesmi, akkor hogyan működik.
Először egy olyan személyt kerestünk fel, aki újságíróként is tevékenykedett. Végel László Kossuth-díjas író elmondta, hogy a laptanács már abból a szempontból is kérdéses, hogyan találnak majd olyan univerzális tudású embereket, akik mindenhez értenek az újságírás területén.
– Ilyen laptanácsról én manapság nem is tudok. Inkább egyfajta lapombudsmanról tudok, amely a lapoknál egy, három vagy több hónapot tölt, ő nyilvánosságra hozza a véleményét az újságról, mit tartott jónak és mit rossznak. Minden napilap megcsúszik, ez a nagy lapokkal is megtörténik. Ezeket sokszor nem lehet belső szemmel jól látni, a külső szem ezt jobban látja. A másik módszer az lehet, hogy a szerkesztőségek műhelybeszélgetéseket folytatnak egy-egy témakörben – például kultúra, gazdaság vagy parlamenti élet –, és különböző szakembereket hívnak meg ezekre a beszélgetésekre. Itt aztán együtt megvitatják a témákat, az ilyenfajta véleményváltások hasznosak lehetnek.
Ha a laptanácsot nem az újságírók választják meg, akkor az mindenképpen rossz. Kívülről nem jó felállítani egy ilyen tanácsot. Ha a Magyar Nemzeti Tanácsnak őszintén az a célja, hogy szakértői testület jöjjön létre, akkor átengedi a kezdeményezést az újságíróknak, a szerkesztőknek és a szerkesztőbizottságnak. Ők tudják belülről a legjobban, hogy mi az, ami hiányzik, mi az, amire szükség van.
Ön igent mondana, ha a nemzeti tanács felkérné ebbe a laptanácsba?
– Eszem ágában sincs ilyesmit elvállalni, szóba sem jöhet! Én tudom, hogy ezt rögtön idegenkedéssel fogadnák az újságírók, még ha jóindulatból történne az egész, akkor is, én is dolgoztam szerkesztőségben. Ha a szerkesztőségekben – és itt nem csak a Magyar Szóra gondolok – belülről kialakulna egyfajta bizalom arra vonatkozólag, hogy megbízzanak néha egy-egy szakértőt, akkor lehet, hogy akadnának olyan emberek Vajdaságban, akik arra áldoznák idejüket, hogy nagy figyelemmel, szakszerűen kövessék a lapot. De ez nem kis munka, ez egy komoly feladat. Én mindenfélét elképzelhetőnek tartok, de csak akkor, ha ez a kezdeményezés belülről jön, ha megvan az egység és a bizalom ezek az emberek iránt a szerkesztőség részéről. Én a külső kezdeményezésre létrejött laptanácsot, még ha jó szándékból is akarják, akkor sem tartom jónak.
Az újságírói szakma kiváló ismerője, az elmúlt 15-20 év rendszereinek kíméletlen bírálója, Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független Újságíró-egyesület elnöke szerint olyan laptanács, mint amilyet a Magyar Nemzeti Tanács szeretne felállítani, a mai újságírói életben egyszerűen nem létezik.
– Létezik hazánkban némely lapoknál egyfajta laptanács, amelyben neves, értelmiséghez tartozó személyeket hívnak meg, de csak tiszteletbeli funkciót látnak el. Ők nem avatkoznak bele a szerkesztéspolitikába, csupán egyfajta súlyt adnak a lap írásainak személyiségükkel, és ez pozitív hatással van az olvasókra is. A szerkesztőbizottságok arra vannak kitalálva, hogy ők foglalkozzanak a lap szerkesztésével. Külföldön némely lapoknál működnekombudsman jellegű szakértők, akiket rövidebb időre alkalmaznak, de ők csak véleményt nyilvánítanak, és valójában közvetítő szerepet játszanak a szerkesztőség és az olvasó között. Az viszont, amit a Magyar Szóban be akar vezetni a Magyar Nemzeti Tanács, ennek teljes ellentéte. Azt, hogy egy további ellenőrző testületet akarnak bevezetni, amelynek valójában akkora hatáskörei lesznek, hogy felülírhatja a szerkesztőbizottság döntéseit, tényleg „eredeti” megoldásnak tartom. Ezt nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: a laptanács létrehozása azt jelenti, hogy cenzúrát vezetnek be a Magyar Szóban – vélekedik Gruhonjić.
Az eddig sikertelen kutatásunk a laptanácsok után külföldön folytatódott, kíváncsiak voltunk, létezik-e ilyesfajta szerzemény Magyarországon. Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője elmondta a Magyar Szónak, hogy laptanácsról nincs tudomása, de azért ombudsmant alkalmaztak már.
– Igen, volt ombudsman a lapnál, többek között Majtényi László és Lipovecz Iván is, és ez mindig fél évre szólt. A Népszabadságnál dolgozó ombudsmanok munkája abból állt, hogy egy hónapon keresztül olvasták az újságot, és a lappal kapcsolatos gondjaikat, vagyis azt, hogy mi jó benne, mi a kevésbé jó, megírták, és én ezt – szerkesztőtársaim egy részének ellenkezése ellenére is – megjelentettem az újságban. Én úgy voltam vele, hogy van olyan erős a Népszabadság, hogy vállalni tudja azt, hogy megírják róla, miben tévedett. Valamilyen módon a közeg nem fogadta el, a munkatársaim és az olvasóink is berzenkedtek ettől. Nagyon sokszor válaszolni akartak, és ebből persze nagy viták adódtak, mert szerintem a lapombudsman véleményét el kell fogadni, és nem lehet rá válaszolgatni. Úgy tűnik, hogy Magyarországon még nem érett meg arra az idő, hogy egy lap nyíltan, a nyilvánosság előtt vállalja, hogy hol tévedett, miben volt rossz, miben volt fals, vagy hol követett el politikai hibát.
Az Ön tudomása szerint létezik még lapombudsman Magyarországon?
– Magyarországon sehol sem létezett ilyen, kizárólag a Népszabadságnál, de most már ott sincs. Remélem, hogy egyszer újra alkalmazva lesz a lapombudsman a Népszabadságnál. Külföldön létezik ez a funkció a New York Timesnál és a többi nagy lapoknál.
Hallott-e arról, hogy a Magyar Szó napilapnál újra szeretnék éleszteni a laptanácsot?
– Igen, hallottam, és a magam részéről elavult és buta dolognak tartom. Ha a laptanácsnak nagyobb felhatalmazása lenne, mint a szerkesztőbizottságnak, akkor a laptanácsot kell megbízni, hogy készítsék ők a lapot. A szerkesztőség nagyon jól tudja, hogy jó-e az újság vagy nem jó. Egy szerkesztőség azt is nagyon jól tudja, hogy hol hibázott, és ehhez nem kell laptanács. A laptanács óhatatlanul bizonyos külső érdekeket vinne be egy lap működésébe, és az csak tönkreteszi. Ez egy elképesztő butaság, mert egy működő lapban pontosan tudják, hogy ki jó benne, ki rossz, mit kell javítani stb. A külső laptanács csak külső nyomást tudna gyakorolni, mert nem hiszem, hogy azzal kapcsolatban akar tanácsot adni például, hogy jó-e a lap kinézete. A lapunknál dolgozó ombudsmanok az újságírói szakma alapkérdéseit kérték rajtunk számon, azt például, hogy kellően objektívek vagyunk-e, nem vagyunk-e elfogultak valakivel, jól írtuk-e meg a cikket, nyelvileg rendben van-e, megfelelő-e a címadás, és hasonló szakmai kérdéseket taglaltak, de hogy valaki azt mondja meg nekünk, hogy politikailag jó irányban mentünk-e, vagy sem, ilyen nem történt soha, és ezt nem is engedtem volna meg – magyarázta a Népszabadság főszerkesztője.
Külföldön a lapombudsmanok intézményét használják, de kevés helyen. A lapok szerkesztési politikáját maguk a lapok döntik el. A Guardian brit napilapnak létezik olvasószerkesztője, akinek az a feladata, hogy szükség esetén közvetítsen a napilap és az olvasók között. Nagy-Britanniában létezik egy szerv, amelynek az a feladata, hogy az országban megjelenő napilapok, hetilapok és folyóiratok tartalmát etikai szempontból ellenőrizze. Ugyanez érvényes a nyomtatott sajtó elektronikus változatára is. A Press Complaints Commission – magyarul talán a Sajtópanaszok Bizottsága lenne a megfelelő fordítása – egy független, szakmai szerv, amelyhez bármelyik médium olvasói panasszal fordulhatnak, ha úgy érzik, hogy jogaik valamelyik megjelent írással csorbultak. A bizottság tagjainak többségét független értelmiségiek képezik, de a nyomtatott sajtó képviselői is részt vesznek munkájában. A Press Complaints Commission (PCC) természetesen összeállított egy etikai kódexet is az újságírók illetve szerkesztők részére, amelyben nagyon részletesen le van írva, miről, milyen formában írhatnak az újságírók, mi jelenhet meg egy lapban, illetve mi számít az olvasói jogok megsértésének. A PCC honlapján rendszeresen közzéteszik azt is, hogy milyen panasz esetében hogyan döntött a bizottság. A The New York Times amerikai napilapnál létezik egy úgynevezett „public editor”, aki a szerkesztőségen kívül dolgozik a lapnál. Az újságban egy külön rovata van, ahol megírja véleményét az újságban megjelent szövegekről, és ebbe belefoglalja azokat a megjegyzéseket és kommentárokat is, amelyek a lap olvasóitól lettek megfogalmazva a lapban megjelent szövegekre. Havonta legalább kétszer számol be, és vasárnaponként jelenik meg az írása. |
