A Magyar Szó küzdelme a sajtószabadságért. A szerkesztőség 1990 októberében a tartományi képviselőház előtt tüntetett a döntés ellen, hogy a hatalom önkényesen leváltotta Csorba Zoltánt, a lap főszerkesztőjét és Bozóki Antalt nevezte ki helyére. Bozókit a szerkesztőség nem fogadta el. (Fotó: Ótos András)
Amikor bő három évszázaddal ezelőtt a kurucok kiadták az első magyarnak mondott, de latinul nyomtatott újságot – a külföldiek tájékoztatására a szabadságharc igazságáról –, érthető okok miatt nem kértek cenzori pecsétet lapjukra: az ellenség engedélyezhette volna Rákóczi harcostársainak az újság terjesztését. Szabadságharcot vívtak, mit sem törődve a sajtószabadság hiányával. A kevés híján százötven esztendővel későbbi másik szabadságharc kezdetén – miközben már réges-régen, 1780-ban megjelent az első valóban magyar újság is Pozsonyban – Petőfiék a követeléseiket tartalmazó 12 pontjukban már első helyre tették a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését. Szinte ismét ugyanannyi idő – közel százötven év – telt el az újabb történelmi fordulópontig, amikor – végre megszabadulva a cenzúrától – 1990-ben kihirdették a szabad magyar sajtó napját, idézve a régi forradalom márciusi követelését.
Könnyű volt a kurucoknak és a márciusi ifjaknak – mondhatnánk jókora szarkazmussal –, hiszen ők legfőképp az osztrák béklyót szerették volna levetni magukról, de ha sejtik a jövőt, hogy az utókor rádiót, tévét és internetet is teremt magának, s rendszerint nem is idegen hatalommal kell viaskodnia a sajtó mezején a soha el nem érhető szabadságért, akkor biztosan nem tudták volna ilyen egyszerűen megfogalmazni követelésüket: „Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Mert cenzúra ugyan demokráciában már nem létezik, de érdemes megbarátkozni a ténnyel, miszerint teljesen szabad sajtó sem. A kérdés mindig csak az, hogy hol húzódnak meg a határok. Hiszen például a szabad véleménynyilvánítás sem lehet erősebb jog, mint az emberi méltóság, föl kell tehát mérni, hogy a vélemény mikor csap át rágalmazásba, gyűlöletkeltésbe, becsületsértésbe.
Jórészt egyetérthetünk abban, hogy akkor szabad a sajtó, ha a véleménynyilvánítást semmilyen hatalmi eszközzel nem korlátozzák. Igen ám, de mit szólhatunk arra, ha egy miniszterelnök fölszólítja a hivatalokat és az olvasókat, hogy valamelyik újságot ne vásárolják, mert szennylap? (Nyilván azért, mert őt vagy a kormányát támadja.) Egy másik miniszterelnök pedig – épp abban a városban, ahol az első magyar újság megjelent – nem válaszol az őt rendszeresen bíráló lap munkatársának a kérdéseire. Más alkalommal a reklámok „kerülnek el” egy-egy médiumot. Cenzúra természetesen nincs…
Kétségtelen, hogy szabadság tekintetében a legszélesebb határokkal a legfiatalabb médium, az internet rendelkezik. Éppen ezért a világhálóval kapcsolatban vetődik föl igen gyakran „megrendszabályozásának” a szükségessége, vagyis túlzott szabadságának a korlátozása. Jogosan? Ha igennel válaszolunk, máris kivívtuk a bírálatot, hiszen a szabadság kereteit szeretnénk szűkíteni. Valóban, de mégiscsak léteznek valamilyen társadalmi mércék, erkölcsi – ha jócskán meg is bomlott – értékrend. S vajon milyen mértékig tolerálható az álnéven írogató véleménynyilvánító gyalázkodása, miközben ehhez képest egy szerény falfirka hatalmas fölháborodást kelt és elvileg büntetéssel von maga után. Olyasféle etikai kérdésre már nincs is értelme kitérni, hogy miféle szerepet vállalnak a magukat ugyanott, a világhálón is hirdető bértollnokok a szólásszabadság gyakorlásában. De most nem etikai kérdésekről beszélünk, nem is valamilyen értékrendről, nem is az „objektív” tájékoztatásról, hanem a sajtószabadságról, és nem biztos, hogy a kettő mindig ugyanazon az úton jár.
Mégsem hagyható teljesen szó nélkül az erkölcsi felelősség, hiszen akik a széleskörű szabadságtól féltik a korábbi és még megmaradt társadalmi értékeket, azok a „veszélyek” közé helyezik a kereskedelmi médiumokat is, elsősorban a tévécsatornákat, amelyek kétségkívül gyakran értékrombolók, szellemi bóvlit és kacatot kínálnak, aminek hasonló minőségű áruként a zöldségpiacon kevés vevője akadna. De épp az az érv szól mellettük, hogy árut kínálnak, kereskednek, haszonra dolgoznak, a társadalom értékeinek védelmével pedig törődjenek a közszolgálatiak. A haszonszerzés érdekében elkövetett gátlástalanságaikkal azonban nemegyszer túllőnek a szabad véleménynyilvánítás (jelenlegi) határain. S hogy ezek a korlátok meddig terjedhetnek, annak megállapítására mégiscsak létezik társadalmi ellenőrzés. A néhány százezer eurónyi értékű büntetésekkel az általuk okozott kárt nem lehet fedezni, mert pénzben nem is mérhető, de úgy tűnik, elrettentő hatást sem gyakorolnak különösebben.
Igazán csak a közszolgálati médiával szemben számít elvárásnak a független és szabad tájékoztatás, mint ahogyan a sajtó is igyekszik szabadulni a hatalom befolyásától. Ebben a sajtómunkások és a közösség ugyanazon az oldalon áll, szemben az esetleges hatalmi korlátozásokkal. Miként Jefferson mondta: „Más megszorító szabályozást nem ismerünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát”. Korántsem hálás feladat hárul így a sajtóra – de az egyetlen lehetséges –, mert nincs olyan hatalom, amely ne lenne érdekelt önmaga dicsőítésében megmaradása érdekében, ugyanakkor természetszerűen van olyan olvasó-hallgató-néző, meg hatalmat szerezni igyekvő, aki igenis kétségbe vonja a tárgyilagosságot, a függetlenséget, sőt még a jó szándékot is. Két tűz között állva egyedül „a közvélemény által gyakorolt cenzúra” előtt kell fejet hajtania a sajtónak. De – hogy szűkebb környezetünkre tekintsünk – vajon létezik-e valamelyest egységes közvélemény ott, ahol öt magyar párt igyekszik állítólag szolgálni közösségének az érdekeit. Magától értetődően eltérő elképzelésekkel és politikával, hiszen ha csupán ötük véleménye hasonló lenne, máris egyesülnének, és lehetne is közvéleményformáló szerepük jókora érdekvédelemmel karöltve. Így viszont legföljebb azt a kérdést tehetjük föl némi iróniával: Te melyik közvélemény nevében beszélsz?
Rövid életű volt a forradalom által kivívott sajtószabadság: a bukást kemény cenzúra követte, hogy százhatvankét esztendő múltán is időszerű maradjon a téma. Mert nem olyan vívmány ez, amelyet egyszer örök időkre ki lehet harcolni. Állandó, napi kiállást követel, vitát és közelharcot. Igaz, vissza is lehet élni vele, de ezért sosem a szabadság okolható.
