Judit december óta Japánban él férjével. Már korábban, két évvel ezelőtt is volt kint, cserediákként töltött ott egy évet. Az ország akkor ejtette rabul. Szeret ott élni. – Félelmetes volt a földrengés, borzasztó morajlás hallatszott közben – mesélte Judit. Most már nem éli meg olyan tragikusan a földrengéseket, mint az első alkalommal. Akkor nagyon megijedt. Nagyon furcsa érzés, mikor megmozdul a föld. A talaj biztonságát megszoktuk, és ha megmozdul, nincs hová menni, a tudat, hogy csak a madarak vannak biztonságban, nagyon félelmetes tud lenni.
A legutóbbi nagy földrengés óta szinte mindennaposak az utórengések, amire már szinte fel sem kapja a fejét.
– Amikor a földrengés történt, mi éppen úton voltunk Szendaj városába, ami Tokiótól északra fekszik. Az autóúton haladtunk, és éppen egy pihenőhelyen ért minket a földrengés. Már többször átéltem kisebb földrengéseket, de ahogy morajlott a föld és erősödött a földrengés, tudtuk, hogy ez sokkal komolyabb. Persze mindenki megijedt, a pihenőhelyen levő étteremből kiszaladtak az emberek, de visszaszálltunk a buszra, mert hát nem volt értelme ott tovább tartózkodni – mesélte Judit. Elmondta, telefonon sem lehetett senkit elérni, ugyanis nagyon sokan próbáltak információhoz jutni, így nagyon le voltak terhelve a vonalak. Végül aztán a buszban levő rádióból és televízióból értesültek a történtekről. Az autóúton leállt a forgalom, ezért letértek róla. Tizennyolc órát utaztak Szendaj városáig, ami egyébként 6-7 órás útra van Tokiótól.
– Japánban nagyon gyakori jelenség az út melletti éjjel-nappali üzlet. Útközben az ilyen éjjel-nappalikban álltunk meg, hogy toalettre el tudjunk menni, illetve a legszükségesebb dolgokat meg tudjuk vásárolni. De ahogy haladtunk észak felé és közeledtünk azokhoz a területekhez, ahol erősebb volt a földrengés, az üzletek egyre üresebbek voltak. Az utunk végén levő üzletekben már teljesen kifogytak az élelmiszerkészletek. Egyébként útközben nem láttuk semmi jelét a földrengésnek. Igazából a buszban levő tévében láttuk, hogy jön a cunami, és hogy mindent letarolt azokon a vidékeken meg hogy nagyon sok ember eltűnt – magyarázta Judit, majd hozzátette: – Amikor Szendaj városába érkeztünk, hideg fogadott minket. Nem sokkal a földrengés után ezeken a területeken eső esett, egyes helyeken pedig hó. Valószínű, hogy valami köze lehetett az időjárás-változásnak a föld mozgásához. Szendajban minden zárva volt, a vasútállomást is lezárták, mert megrongálódtak a sínek. Taxibuszok sem jártak. A rendőrségen tudtuk meg, hogy egy általános iskolát alakítottak át biztonságos szállássá. Ott várakoztunk mi is sokadmagunkkal, mire végre elindult egy busz Szendajból Oosaki városba, ahol a férjem családja él – mondta. Egyelőre maradnak férje családjánál, majd áprilisban, amikor férje elkezd dolgozni, átköltöznek Tokióba. Leírva a látottakat, elmondta, a Mijagi tartományban található városban, ami közel volt a földrengés epicentrumához, megrepedezett az aszfaltburkolat és több régebbi építésű ház is összedőlt.
– A falakról lehullott vakolat, lehullott cserepek látványa fogadott minket. Nem volt senki az utcán, senki nem közlekedett, csend volt. A házban pedig rendetlenség, ami a polcokon volt, minden lehullott, a szekrények is eldőltek. Azóta sincs áramunk, sem vizünk, hiszen az áramvezetékek helyenként leszakadtak. De folyamatosan dolgoznak azon, hogy ezt megjavítsák, és a város egyes területein már van víz is és áram is, úgyhogy azt várjuk, hogy a napokban nálunk is lesz. Először mindenképpen a cunami sújtotta területeken segítenek az embereknek, így most egy kicsit háttérbe szorulunk – ecsetelte Judit a helyzetet. Vízért a különböző pontokon található kutakhoz járnak. Sorba kell állni, de ki mennyi palackot visz magával, annyit vizet vihet haza. Az ivóvíz beszerzése is lehetséges, illetve az üzletek kihordták az üzletek elé az élelmiszereket is, onnan árulják kosarakból a megmaradt készletet, jóval alacsonyabb áron. Zöldséget, gyümölcsöt, száraz ételeket lehet venni. Mivel az autóutakat lezárták, nem érkezik új áru az üzletekbe. De Juditék nem szenvednek hiányt semmiben sem.
– Kényelmetlen és kellemetlen helyzet ez, de a víz beszerzése rendben van, nem szenvedünk hiányt. Az áramhiánnyal nem tudunk mit kezdeni, gyertyával világítunk, nem tudunk fűteni. Ahhoz képest, hogy március közepe van, néhány órával ezelőtt még −2 fok volt kint. Egy-két olajjal működő fűtőtest van a házban, azzal fűtünk, ahhoz nem kell áram. Gázzal melegítjük a vizet, így tisztálkodni is lehet. Igaz, ritkán, de sikerül, meg hát nedves zsebkendőt használunk, hogy valamilyen módon komfortosan érezzük magunkat. Sajnos nagy gond, mivel nincs áram, ezért üzemanyag-problémák vannak. Japán egész északi területét sújtja, hogy fogy az üzemanyag, ugyanis nem tudnak felszivattyúzni üzemanyagot a tartályokból, és még azt sem tudják, hogy azok sérültek-e a föld alatt. Csak azok az autók kapnak benzint, amelyek a kár sújtotta területekre mennek, segíteni – avatott be minket Judit, majd hozzátette, hogy édesapjával folytatott beszélgetésekből tudja, hogy a híradások sokat foglalkoznak az atomreaktorok állapotával.
– Persze aggódik mindenki azokért, akik az atomreaktor közelében élnek, de igazából nem fél senki. Ráadásul a szél a levegőben levő nedvességet dél felé viszi, és a sugárzás is gyenge. A legközelebbi területekről kitelepítették az embereket, de itt közel sincs akkora aggodalom, mint azt az európai és az amerikai híradásokban látni, hallani lehet – emelte ki.
Matsuki Judit
Kérdésünkre, hogy ő fél-e, és hogy terveznek-e hazajönni, Judit azt válaszolta, hogy ez eszükbe sem jutott.
– Mi úgy döntöttünk, hogy Japánban folytatjuk a közös életünket. És hamarosan munkába áll a férjem. Egyébként én nem érzem úgy, hogy menekülnöm kellene. Nap mint nap felszólítják a külföldieket, hogy hagyják el Japánt, de ők felszólítás nélkül is mennek. Őszintén szólva, addig, amíg minden rózsaszín és minden rendben van, mindenki ide akar jönni, hiszen itt minden van. Ha pedig valami rosszra fordul, akkor menekülnek… Nem is tudom, lehet jobb is, ha ezek, akik így gondolkodnak, már vissza sem jönnek.
