Fekete J. József több mint három évtizede dolgozik a médiában. A Zombori Rádió után most a Magyar Szó újságírójaként készít írásos lenyomatot Nyugat Bácskáról. Kiemelkedő teljesítményéért az idén ő kapta a délvidéki újságírás legrangosabb elismerését, a Dévavári család alapította Napleány-díjat.
Szenteleky Kornél és Herceg János jut eszembe, ha rád, mint íróra, a kánonon kívüli, lakóhelyéhez ragaszkodó íróra gondolok. Sohasem akartad elhagyni Zombort? Mi tart itt?
– Összetett eredetű a ragaszkodásom. Kétségtelen, hogy Nyugat-Bácskát, és központját, Zombort tartom pátriámnak, ahol még annyi felfedezni és megismerni való rejtezik, hogy egyetlen emberöltő alatt képtelenség kimeríteni a kínálkozó, feldolgozásra váró tartalmakat. Természetesen más volt az a Zombor és az egész régió, amit 30–40 évvel ezelőtt gyerekfejjel, vagy pályakezdőként megismertem. Szebb és gazdagabb volt, és ezt nem a megszépítő távlat mondatja velem. Viszont az időközben lezajlott változások és módosulások (ahogy Herceg János fogalmazott, amikor nem akarta a pusztulás szót használni), szóval a módosulások közepette is találok kapaszkodókat, amelyeket vétek lenne elengedni. A lelki kötődést eleve hatványozza, hogy zsigerileg nem szenvedhetem a tömeget, a bejárhatatlanná burjánzott városokat. Újvidék számomra már metropolis, ha pedig Budapestre kell utaznom, bármilyen, számomra kellemes alkalomból, napokig beteg vagyok az utazás előtt. Néha meg már egy-két ember társasága is terhessé válik számomra, ilyenkor legszívesebben az utcára se mennék ki, de ezeket az időszakokat én az alkotás napjaiként élem meg.
Többször fölmerült a költözés lehetősége, de képtelen voltam elhagyni ezt a vidéket, sőt, még Zombort sem. Semmiképpen sem szeretném párhuzamba vonni a magam sorsát vagy magatartását Herceg Jánoséval, ám mivel említetted, megengedek magamnak egy gondolatfutamot. Hasonló módon rajongással szemlélem Zombort, ahogy ő tette, és a hibáit is szemére merem vetni
.
Az írás felelősség, legyen szó irodalmi igényű vagy újságírói szövegről. Mi az újságírói hitvallásod?
– Igyekszem problémaérzékenyen gondolkodni és írni. Szerintem velem született empátiával szemlélem az elesettek, a segítségre szorulók, a sors, a történelem és a politika kisemmizettjeit. Ezenkívül igyekszem az apróságokban, a kis, semmis dolgokban meglátni és megmutatni azt, ami az egészre – szociális helyzetre, lelkiállapotra, társadalmi deviációra, bármire – jellemző. Gyakran közlik velem az olvasók, hogy bizony kiolvasták a soraim közül azt, amit a fraktál mutathat meg az egészből. S örülök neki, hogy nem arra utalnak, hogy valamit nem írtam meg, hogy elhallgattam, hanem hogy maguk kezdtek gondolkodni a mondataim nyomán.
Ahogyan az írónak, úgy az újságírónak is vannak témái, amelyeket mindenképpen meg szeretne írni. Most mivel foglalkozol?
– Több vonalon is nyomulok, ha annak lehet nevezni a keserves előrehaladást. Újságíróként folyton azzal foglalkozom, ami kezem ügyébe kerül. Ha egyszer módom lesz csupán azzal foglalkozni, amihez kedvem tartja, akkor riportokat, portrékat szeretnék írni a Magyar Szónak, olyanokat, amelyeknek jelentős hagyománya van a vajdasági magyar újságírásban, és amilyenekre szerintem továbbra is szükség van.
A szépirodalom terén egy füzérregényen, regényecskén, szeszélyecskén munkálkodom, amely egymásra csúszó lelkiállapotok révén kíván megfogalmazni egy sajátos Zombor-képet. Kritikusként összeállítottam egy válogatást az írásaimból, amivel – ez talán a harmadik, negyedik ilyen kötetem –, amelyben régi mániám igyekszem bizonyítani, vagy legalábbis szemléltetni, hogy a magyar irodalomban bármely helyen a világon születhetnek és születnek olyan értékes alkotások, amelyek világirodalmi rangot szerezhetnének, ha a világ éppenséggel magyarul olvasna. Természetesen ezt most nagyon sarkítva összegeztem. S végül? A Berta Ferenc Zsebszínházzal is szinte minden nap foglalkozni kell egy keveset.
Hatalmas a munkabírásod, miből merítesz erőt?
– Az a baj, hogy az erő, amit említesz, már igencsak fogyatkozóban. Én egész eddigi életemben abból éltem, hogy írtam, olvastam, rövid ideig tanítottam, de az is az írásra és olvasásra alapult. A szükséges energiát a családom biztosította, azzal, hogy nem rótt rám szinte semmilyen terhet, kivéve alkalomadtán a főzést, amivel viszont szívesen elbíbelődöm. Másfelől úgy igazítottam el a lelkem, hogy derűvel fogadom be a világot, így nem fecsérelem az energiám bosszankodásra, gyűlölködésre, irigységre, bosszúra és intrikákra, és amit feleslegesnek ítélek, amellett elmegyek. A kimerültség persze számomra se idegen, olyankor nyomott a hangulatom, és csömör vesz rajtam erőt. A feleségem rám hagyja, ha éppen nem akarok emberek közé menni, mert tudja, hogy úgyis megteszem, két közvetlen zsebszínházas munkatársam, Győrfi Klára meg Sándor pedig rúgnak rajtam egyet ügyesen párnázott mondataikkal, és máris újra működik a motor.
A Dévavári család által felajánlott és alapított Napleány-díj a legrangosabb újságírói kitüntetés. Hogyan tudtad meg, hogy te kaptad idén ezt az elismerést és milyen a viszonyod a díjakhoz?
– Úgy szereztem róla tudomást, hogy szólt, akinek szólnia kellett. Én meg majdhogynem leestem a székről, mert nagyobb esélyt láttam rá, hogy Oscar-díjat kapjak, mint Napleányt. A rádiót, ahol közel három évtizedet eltöltöttem, mindig hírgyárnak tekintettem, a nyomtatott sajtót, amelyben úgyszintén van már némi holt munkám (bár össze lehetne a kettőt vonni, már régen nyugdíjas lennék!), betűtemetőnek. A munkám szétfoszlik az éterben, szétporlad a hamuban. A hallgatók, az olvasók reagálnak, vannak személyes visszajelzések, de hogy egy olyan tekintélyes kuratórium, mint a Napleány-díjé, fölfigyeljen arra, amit annyira természetes módon végeztem mindeddig, akár a légzést, nem hittem volna. Félek is a következményektől, mert ha az ember oda is figyel a légzésére, óhatatlanul félre is nyelheti a levegőt, ezért a továbbiakban is igyekszem ugyanúgy dolgozni, mint korábban. A díj mellett a legszebb ajándék az, hogy a kitüntetést felajánló család tagjai láthatóan örömmel nyugtázták a kuratórium döntését, átadásakor pedig a szervezők a díjhoz méltó hangsúlyt helyeztek a ceremóniára. A nyilvánosság előtt: köszönöm!
Hogy pedig általában mi a véleményem a díjak felől, milyen a viszonyom irántuk: díja válogatja. Nem vagyok gyakorlatlan díjátvevő – az újságíró néha (most) pofátlan –, és ismerem az alapszabályt: a díj mindig azé, akinek adják.
