Biztosan ismerik a kedves olvasók azt az érzést, amikor autóban ülve a mellettünk lévő autók megindulnak az ellenkező irányba, és azt gondoljuk mi haladunk. Ez azonban csak látszat, úgy hívják, hogy optikai csalódás. A filmekben többféle hasonló trükkhöz folyamodnak annak érdekében, hogy nagyobb hatást érjenek el a nézőknél. Szerbiában a látszat mesterei sikeresen alkalmazzák ezt a trükköt, igaz teljesen más célból. Đinđić halála óta Szerbiában az emberek még mindig meg vannak győződve arról, hogy az ország az európai integrációk útján halad. Valójában így van?
Ha a politikai szólamokra hivatkozunk, akkor igen. Ha az elért eredményeket nézzük, akkor egyértelműen nem. Ezt az eltérést nem nagyon hangoztatja senki, a kormány olajozottan működik, nagyobb ellenzéki tiltakozásra nincs is példa.
De hogyan sikerült ilyen jól működő, nagyobb ellentétek nélkül működő kormányt létrehozni?
Đinđić Demokrata Pártja nem arról volt híres, hogy egyet mondott, és teljesen mást csinált. Persze nem azt mondom, hogy nem voltak hibái, de Đinđić a tettek embere volt. Az európai integrációkat mindenáron véghez akarta vinni, és ha nem ment egyféleképpen, akkor megpróbálta azt más módon elérni, viszont sohasem tért le az európai útról, és nem mondott le elveiről. Ez Szerbiában akkor nem működött, és még ma sem működik. Mit tehetett az akkori árnyékhatalom Szerbiában? Próbálták megmagyarázni Đinđićnek, hogy lassítson már, nem kell abba az Európába éppen olyan nagyon sietni. Đinđić azonban nem a lassúságáról volt híres, reformokkal ,fenyegetett", minden szinten. A szerbiai társadalmat európai értékekre akarta alapozni, megkezdte az átalakulási folyamatot. Đinđić azonban túlontúl megerősödött, ötletei fenyegették a szerbiai hatalom és társadalom begyöpösödött elitjét. Mivel nem hallgatott a „jóhiszemű” tanácsokra, mi mást tehettek, a régi jó szerbiai hagyományokra alapozva orvul szíven lőtték. Jött a rendkívüli állapot meg a razzia, a fiatal szerb demokratikus hatalomnak azonban ezek voltak az utolsó rúgásai.
Ez érződött a levegőben, csak idő kérdése volt. És akkor el is kezdődött a hatalom lebontása, nem kívülről, hanem belülről. Onnan, ahonnan a legnagyobb fenyegetettséget érezték a régi elitek. A demokrata pártot megtisztították az ,,európai útért tevő" politikusoktól, és jöhettek az ,,európai utat hangoztató" politikusok. Mert azért tanultak út közben a mindenkori szerb árnyékhatalom vezetői, úgy gondolták, minek ellenkezzünk mi az egész világgal? Próbáljunk meg álruhába öltözni, européerként viselkedni, lehet, hogy sikerül is. ,,Visszavonultatták" a tenni akarókat, úgy ahogyan Miloševićet Koštunica. Boris Tadić a Demokrata Párt "európai utat hangoztató" újdonsült elnöke kiállt az európai integrációk folytatása mellett, de... Következhettek a semmittevés évei...
Tadić a szerbiai „hazafias” pártokkal a közös jövő érdekében „társadalmi kiegyezést” eszközölt ki, hogy közös erőkkel együtt vegyék fel a harcot a jövő kihívásai ellen. Tadić Szerbia védelmi minisztersége idején hallgatott, amikor bebörtönözték azt az írót, aki nyilvánosságra hozta a katonaság piszkos ügyeit, továbbá nem tett semmit, hogy megreformálja Milošević hatalmának egyik pillérét, a katonai titkos szolgálatot. Utólag az is kiderült, hogy abban az időben Mladić biztosra vehetően Szerbiában, sőt Belgrádban is tartózkodott. Pártja hatalomra kerülésével jobbkezévé Ivica Dačićot tette. Azt a Dačićot, aki Miloševićnek is a jobbkeze volt. Slavko Ćuruvija gyilkosságára még mindig nem derült fény, habár Tadić, már évekkel ezelőtt megígérte, hogy rövid időn belül fény derül erre az ügyre. Európaibbnál európaibb szólamok hangzottak el az új, ,,kiegyezésen" nyugvó kormány képviselőitől, de az európai útról a Balkán ingoványos mocsarába csúszott járgányunk. Leállt az európai integrációs folyamat, Európa ,,jegelt" bennünket, adott egy kis időt, hogy a hibernációban megálmodjuk a szükséges lépéseket, és elkezdjünk dolgozni. Szerbiában azonban nem történt olvadás, sőt. Jégkorszakba léptünk.
Internetes körkérdésünk szavazásának eredményét itt találja.
