Mindenekelőtt a „kihever” fogalmát kellene tisztáznunk: vajon ha valakinek amputálják fél karját, s felgyógyulása után jól fizető munkába áll, autót vezet, családot alapít, jókedvűen éli életét, az kiheverte? Talán. S ha korábban szeretett hangszeren játszani, barkácsolni vagy evezni, akkor is? Tehát nem.
Tudom, persze, hogy ezúttal nem a teljes nemzetről beszélünk, hanem csak a „kívül rekedt” részéről, de a kettészakítás, sőt inkább részekre darabolás – hiszen mi sem egyformán éltük meg és át Trianon következményeit, akik a határon kívülre kerültünk – mégis mindenkit sújtott. Tévedés volna azt hinni, hogy csupán azokat, akik többségből lettek kisebbség, vagyis a magyarságot, hanem azokat is, akik Nagy-Magyarországon kisebbségben éltek. Mert különben népszavazásra bízták volna a döntést az érintett területeken, hiszen mindenütt a „nem magyarok” voltak többségben. Azért is nehéz egyik vagy másik nemzetrész szemszögéből vizsgálni a kérdést, mert bár hajlamosak vagyunk a nemzet, a magyarság szétdarabolását leginkább fájlalni – történelmi és kulturális értékeivel együtt –, mégis nagyon fontos az a tény, hogy egy jól működő nagy gazdasági egységet romboltak szét, politikai és gazdasági (nagy)hatalmat egyaránt. Azzal, hogy megcsonkított Magyarország elvesztette erdeit, Erdély „elvesztette” a gabonatermő vidéket; hogy a fejlett vasúthálózatot szétdarabolták, a határ mindkét oldala hatalmas kárt szenvedett. A természetes vérkeringés szűnt meg. Az pedig eleve traumát, összeroppanást okoz, ha egy erős országot jelentéktelenné tesznek.
A feltett kérdés ezúttal nem arra vonatkozik, hogy miként értékeljük a békediktátumot, hogy belenyugodtunk-e az egyértelmű igazságtalanságba, hanem arra gondolhatunk, hogy be tudtunk-e illeszkedni többé-kevésbé egyenrangúan a kilencvenkét évvel ezelőtt még új, már többségi közösségbe, mondhatjuk, hogy idegen kulturális közösségbe; hogy kisebbségként érezzük-e még hátrányát a trianoni döntésnek; hogy jól érezzük-e magunkat itt, ahol vagyunk és voltunk korábban is; hogy életképes-e a határon kívülre került nemzetrész.
Nem kellene felakadnunk azon a tényen, hogy számbeli kisebbségben élünk, hiszen ezt sokan önkéntesen is vállalják, amikor idegen országban telepednek le. Még azokat az állításokat is el kell fogadnunk, hogy volt olyan időszak az elmúlt bő kilenc évtizedben, amikor éppen a szocialista Jugoszláviában jobban élt és szabadabbnak érezhette magát a magyarság, mint az anyaországban, de ez nem Trianon hozadéka, hiszen Magyarország sorsa nyilván nem úgy alakult volna, ahogyan történt, ha egyben marad.
Sajnos azzal a több mint 50 százalék szavazóval tudok egyetérteni, akik azt állítják, hogy nem heverte ki a határon túli magyarság a trianoni traumát. Mert nem lehet kiheverni, amikor úton-útfélen „előhozzák”. Vajon nem ez történik a Felvidéken, amikor a magyar állampolgárság felvétele miatt megvonják a szlovák állampolgárságot szülőhelyén egy olyan pedagógustól, aki még a békediktátum előtt született? Kárpátalján nem erre hívják fel a figyelmet, amikor meggyalázzák a honfoglalási emlékműt? Erdélyben nem ez történik, amikor azért nem nyílhat önálló magyar orvosi kar, mert a román nacionalizmus erősebb a törvénynél? Az agresszív erőszak, a magyarverések pedig alighanem nálunk a legkifejezettebbek. Ki lehet-e heverni a traumát, amikor az „államalkotó” többségnek ma is az a legfőbb gondja, hogy erőszakkal feledtesse Trianont? Olyan eszközökkel, amelyek a beolvadást szolgálják, amikor esetleg „megadnak” jogokat, ahelyett, hogy természetszerűen léteznének.
Ki lehet-e egyáltalán heverni a békediktátum következményeit? Mert nem csak arról van szó, hogy lelki és szellemi értelemben túlléptünk-e a történelmi tényen, hanem hogy miként. Nem csupán az alacsony népszaporulat, hanem a beolvadás és az elvándorlás miatt két népszámlálás között tíz- vagy százezrekkel csökken a határon kívüli magyarság száma. A beolvadók természetszerűen túltették magukat a trianoni traumán. Lehet, hogy azok is, akik bármiféle jogérvényesítési igyekezet alkalmával olyan magyarázattal maradnak a háttérben, hogy „Szerbiában élsz”, s az ország Romániával, Ukrajnával vagy Szlovákiával is helyettesíthető. Nehéz „kiheverés”-ről beszélni, amikor folyamatos, sőt rohamos a lélekszámcsökkenés, hiszen a túllépés tartást, kiállást, életerőt, megerősödést föltételez.
A jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikájában és a határon kívüli magyarságot is felkaroló együttműködési rendszerben reményt láthatunk a trianoni sebek gyógyítására. A másik nagy gyógyító lépés az autonómia lenne, de az utódállamok erre nem hajlanak, csupán Szerbiában kezdődött valami. A többiek szemében vörös posztó az autonómia.
A trauma önmagától csak ritkán múlik el. Kezelés nélkül gyakran végigkíséri az egyén életét, de ezt a közösségre is vonatkoztathatjuk. Jó jel viszont, hogy mégis, ilyen hosszú idő múltán is élnek ezek a közösségek, azzal a hittel, hogy valamiképp – feledés és föladás helyett a megmaradást szolgálva – kigyógyulnak a traumából.
