Sok mindent elárul az emberről csupán egy-két mondata is. Éppen elég, ha néhány, az embereket foglalkoztató kérdést felteszünk neki. Igen beszédes, hog y mennyit tud a maga körül lévő világról, mennyire pontos, mit tart fontosnak és mit nem, milyen mondatokat és hogyan fogalmaz meg.
Így az a két perc is bőven elég, amelyet a B92 Dvougao című műsora nyújt számunkra, legyen bárki is a vendég. Azt a néhány jól feltett, konkrét kérdést követően pontosan megállapíthatjuk, meg szeretnénk-e közelebbről ismerni az illetőt, egyetértünk-e nézeteivel vagy sem.
Ebben a műsorban szerepelt a közelmúltban Szabadka polgármestere, Saša Vučinić is. Párja, Leskovac polgármestere, Slobodan Kocić volt. Többek között olyan egyszerű kérdéseket tettek fel nekik – és feltételezem, hogy nem rajtaütésszerűen, hanem előre megbeszélt forgatókönyv szerint –, mint például: mi a város három legnagyobb problémája? Mekkora az átlagfizetés? Hány lakosa van? Hogyan oldják meg a köztársasági büdzséből eredő helyi szintű pénzhiányt? Mi a város védjegye, márkája?
Ha az ember fia/lánya egy kicsit tájékozott, figyelemmel kíséri a napi politikát, történéseket, a város életében aktívan részt vesz, akkor arról kialakul benne egy kép. Azzal is tisztában van, hogy milyen volt a város a múltban, milyen nehézségeken ment keresztül, a politikusok közül ki mennyi mindent ígért, és főleg mennyi mindent nem valósított meg az ígéretekből. Aztán olyasmi is megfordul a fejében – főleg azok után, hogy megnéz egy ehhez hasonló műsort –, hogy a politikus úgy általában, ebben az esetben egy polgármester, talán azért van azon a pozíción, mert szereti a hatalmat, szereti mutogatni magát, illetve szereti a pénzt is, és természetesen szereti a városát, hiszen tenni akar érte. Nem is vonja kétségbe ez utóbbit az ember fia/lánya, hiszen látja, hogy történik is valami, lassan, döcögősen, az egy-két évtized óta ígérgetett dolog megvalósulni látszik.
Viszont, amennyiben megnézi az ember ezt a műsort, bizony elgondolkodik. Szabadka polgármestere ugyanis olyan válaszokat ad a feltett kérdésekre, amelyek mellett egyszerűen nem lehet elmenni, még ha az ember próbálja is elhessegetni a mumust, amely itt csücsül a vállán. Arra ugyanis, hogy mekkora az átlagfizetés, Leskovac polgármestere a következőket mondja: 25 668 dinár volt az előző hónapban. Szabadka polgármestere ehhez képest a következő válasszal rukkol elő: úgy 32 000 dinár körül mozog. Nem is tudom, hogyan, talán bip-bippel jelezzem, ahogyan a vetélkedőkben szokták: rossz válasz! A polgármester válasza nem mozoghat valahol, úgy, kábé akörül.
Szabadka polgármestere arra a kérdésre, hogy hogyan oldják meg a költségvetési hiányt, a következőket válaszolta: a Tartományi Nagyberuházási Alapból, a minisztériumok közvetlen segítségével és a helyi adókból. Leskovac polgármesterének válasza: takarékoskodunk és külföldi befektetőket keresünk. Mennyivel jobban hangzik, még akkor is, ha az ember fia/lánya nem járt abban a városban és nem tudja, hogy az ottani polgármester a gyakorlatban mit, hogyan tett és tesz.
Amikor az önkormányzatban dolgozók létszámának csökkentéséről kérdezték a város első embereit, Szabadka alulmaradt. Csak hét százalékkal csökkent ugyanis az alkalmazottak száma, az is természetes úton, nem elbocsátásokkal. Leskovac ebben az élen jár. Ők elvégezték törvényes kötelezettségeiket. Mindenki előtt.
Amikor a külföldi befektetőkről beszélnek, arra a kérdésre, hogy hány van belőle a városukban, Szabadka első embere azt mondja: körülbelül 12! Tegyük hozzá, hogy erre a válaszra csupán nagy jóindulattal lehet elégségest adni, azt is csak azért, mert ott a már fentebb is említett körül(belül).
Aztán a márkanév, a védjegy, az, ami a polgármester szerint a legjobban jellemzi és meghatározza a várost. Saša Vučinić szerint ez nem más mint: a tolerancia, a multietnizmus, a Pionir és a Spartacus. Arról, hogy a tolerancia és a város multietnikus jellege valóban megvalósul-e a gyakorlatban és tényleg ennyire büszkének kell lennünk rá, vagy inkább tanulni, dolgozni és tenni kellene mindannyiunknak valamit, még sokat lehetne diskurálni. Mindinkább úgy érzem viszont, hogy a beszédből elég. Néha jobb lenne, ha hallgatnánk.
