A részarányos választási rendszer bevezetését követően szinte hónapokon belül felmerült a dilemma, hogy kit illet meg a mandátum: a pártot, amelynek listájáról a képviselő bejutott a parlamentbe, vagy esetleg az egyént. Elindult ugyanis a politikai átcsoportosulás és megoldást kellett találni a helyzetre. A többségi választási elv alkalmazásakor (korábban) ilyen dilemmák nem voltak, egyértelmű volt ugyanis, hogy a mandátum a személyt illeti meg, hiszen ő kapta a szavazatokat, még akkor is, ha támogatásával rendszerint egy párt állt mögötte. Eleinte az volt a szabály, hogy a pártlistán szereplő egyén a mandátum hordozója, de később az a gyakorlat alakult ki, hogy a pártok rendelkeznek a mandátumokkal, azzal a megkötéssel, hogy kötelezően a választásokon szereplő listáról kellett képviselőiket kijelölniük, ha valaki távozott a párt parlamenti frakciójából. A pártok, hogy biztosak legyenek a dolgukban, úgynevezett borítékolt lemondásokat vettek képviselőiktől arra az esetre, ha ellentétbe kerülnek a pártvezetéssel, sőt a radikálisok még egyházi liturgia keretében is esküt tettek a párthoz való hűségről (mégis az ő esetükben történt a legnagyobb pártszakadás a vége felé közeledő mostani mandátum idején).
A tavaly elfogadott választási törvény értelmében (amely a most esedékes választásokra lesz érvényes) a választási bizottság a választásokat követő tíz napon belül kiosztja a mandátumokat, mégpedig a pártlistákon szereplő sorrend szerint és nem a pártok javaslata alapján. Ezzel természetesen nem veszik ki a döntés jogát a pártok kezéből, de kisebb lehet az önkényes döntéshozatal a pártokon belül, ha utólag már nem lehet módosítani az egyszer felállított sorrendet. Ha valaki lemond a mandátumról, más tisztségre távozik, helyette a listán soron következő kapja a mandátumot, nem pedig akit a párt adott pillanatban javasol, gyakran igencsak tetszőlegesen. Ilyen választási rendszerünk is volt már, csak nem maradt meg tartósan, a pártvezetőségek sokkal nagyobb hatalmat akartak. Ilyen körülmények között nem volt azután nehéz pártfegyelmet tartani és a frakciók ténylegesen szavazógéppé váltak. És az sem állt messze a valóságtól, hogy nálunk a kormánynak van parlamentje és nem a parlamentnek kormánya. Lényegében az új törvény megoldásai sem jelentenek garanciát a nagyobb fokú demokratizmusra, csak lehetőséget adnak rá, amivel azután vagy élnek a képviselők és a politikai szervezetek vagy sem.
A választások és a pártok pénzellátásába kellene, hogy egy kis rendet vigyen a politikai pártok pénzeléséről szóló törvény, annál is inkább, mert e téren nemigen voltak szabályok, vagy ha voltak is, azok olyanok voltak, amelyeket lehetetlen volt betartani. Furcsa mód a pártok zárszámadásaikban rendre „betartották” őket, pedig nyilvánvaló volt, hogy mennyibe kerül egy-egy kampány. Túl sokat ez sem javít e területen uralkodó helyzeten. Ehhez ugyanis annyi pénzt kellene a pártok számára kiválasztani, ami valóban elegendő egy szolid kampányra. Ha az új törvény rendelkezései alapján sem lesz elegendő pénzük, akkor nyilván igénylik majd a segítséget, a „jóakarók” meg segítenek is majd, csak elvárják érte az ellenszolgáltatásokat is. Más szóval ideális alkalom a korrupció elharapózására.
A törvényeket a tagjelöltség előkészítése keretében uniós sugallatra hozták meg tavaly a honatyák, s ez sokat segített az ország megítélésében. Vélhetően oda is fognak majd figyelni a valóra váltásra, mert azt már ők is megtapasztalták néhányszor, hogy errefelé a törvényeket sem szokták túl komolyan venni.
