(Molnár Edvárd illusztrációja)
Én még egy olyan korb an jártam iskolába, amelyben a tanítók és a tanárok a társadalom nagy megbecsülésnek örvendő rétegét képezték. Ebben a mára már többnyire letűnőfélben levő világban a diákok még mély tisztelettel viseltettek oktatóik iránt. A tanárembereknek tekintélyük volt tanulóik szemében: a gyerekek nem kérdőjelezték meg a tanár szakmai felkészültségét, megbíztak benne és nem nézték le társadalmi státusát. Napjainkig sok minden megváltozott ezen a téren, aminek gyökerei a kilencvenes évek politikai, társadalmi, gazdasági és szociális állapotaira vezethetőek vissza. A tanügyi dolgozók tekintélyének megcsappanásához a társadalom valamennyi szegmensében végbemenő változások hozzájárultak, olykor azonban maguk a tanügyi dolgozók is.
Vegyük példának a koszovói szerb oktatási rendszert. A hatvan általános iskolában, huszonöt középiskolában és tíz iskoláskor előtti intézményben összesen mintegy ötezren dolgoznak, akik 1999 óta a szerb Oktatásügyi Minisztériumtól kapják a fizetésüket. 2009 végéig ez havonta két fizetést jelentett, azóta pedig másfelet. Emellett azonban a koszovói szerb tanügyi dolgozók nyolcvan százaléka nem tett eleget a szerb Oktatásügyi Minisztérium 2006-os felhívásának, hogy szüntesse meg azt a folyószámláját, amelyen keresztül a koszovói Oktatásügyi, Tudományügyi és Technológiai Minisztériumtól havonta felvesz 220–250 eurót. Nem nehéz kiszámolni, hogy ily módon az elmúlt tíz év alatt ezen tanítók és tanáremberek a Belgrádból érkező havi két fizetés mellett még fejenként 26 000–30 000 eurót „vágtak zsebre”.
A szerb Oktatásügyi Minisztérium a közelmúltban bejelentette a jelenség felszámolását, aminek érdekében felügyelőségi szolgálatának munkatársai ezekben a napokban körbejárják a koszovói szerb oktatási intézmények igazgatóit, és aki nem szünteti meg erkölcsileg megkérdőjelezhető folyószámláját, annak felmondással kell szembenéznie. Az állampolitikával szembeni lojalitás hiányán túl azonban itt egy sokkal komolyabb probléma merül fel: vajon mit lehet tenni azzal az emberrel, aki diákjainak nap mint nap azt mantrázza, hogy „Koszovó Szerbia elidegeníthetetlen része”, s közben felveszi a „mocskos/szeparatista/önkényes” pristinai kormányzattóla neki juttatott pénzt?!
Léteznek jogszabályok, amelyeket át lehet hágni, és léteznek erkölcsi normák, amelyeket egy tanárember akaratlanul is továbbad diákjainak: viselkedésével, modorával, szóhasználatával és teljes megjelenésével. A gyerekeket nem lehet átverni. Ezek a tanárok magatartásukkal arra mutatnak rá, hogy élelmesnek kell lenni, ki kell használni a definiálatlan politikai helyzetből származó lehetőségeket, saját javunkra fordítva azt. Ezt sokan mások is megtették még a múlt század utolsó évtizedében – ennél sokkal durvább módon is –, és jogi terminológiában sohasem nevezték őket néven, legfeljebb egyik-másik újságíró vette magának a bátorságot, hogy „kétes múltú üzletemberekként” határozza meg ezeket a magukat jól feltaláló egyéneket.
Egy egészséges társadalomban azonban mindenképpen némi különbségre van szükség egy élelmes üzletember, akit csak a profit foglalkoztat, és egy tanár között, aki napi tevékenységével a jövő nemzedékének a pszichikai profilját határozza meg. A tanár nemcsak szavaival oktat és alakít, hanem teljes magatartásával is, és a gyerek nem naiv, tudja, érzi, ha a tanár mélyen magában nem veti meg az élelmes üzletembert, hanem titokban még irigy is rá, hogy ő bezzeg miért nem találta fel magát, hanem „csak egy” tanár lett. Az efféle tanárokban aligha van meg a hivatásuk kellő mértékű elvégzéséhez szükséges önbecsülés, és ha ők nem tisztelik önmagukat ahogyan kellene, miképpen várhatják el a gyerekektől a tiszteletet?! Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy mélyen magában a tanár is „felnéz” a luxusautóval száguldozó üzletemberekre, akkor valószínűleg ő is azokra fog felnézni, nem pedig a logaritmusokért és nyelvhelyességi feladványokért rajongó tanárokra. Mielőtt még azonban a gyerekektől elvárnánk azt, hogy elsőbbséget adjanak a Newton törvényeknek és a helyes beszédnek a nikkelezett járgányokkal és a műszempillákkal szemben, először valamennyi tanárral el kellene hitetni a deklarált értékrendet: nem szóban, hanem cselekedetben.
Boris Tadić államfő a múlt héten azt nyilatkozta, hogy az állam kemény harcot indít a szervezett bűnözés ellen, mert az már az egészségügyön és az oktatáson kívül szinte a társadalom minden pórusába beférkőzött. Az egészségügyről ezen a helyen most nem szólok, ami azonban az oktatási rendszert illeti, nehezen lehet azt állítani, hogy a bűnözés teljes mértékben elkerülte volna ezt a területet. Talán nem abban nyilvánul meg, hogy egyesek tanárokat fizetnek le némi ellenszolgáltatás fejében (bár erre is akad példa), de a bűnözés eszmeisége igenis jelen van az iskolákban. Az utóbbi években különböző általános iskolákban és középiskolákban történő verekedések, kábítószer-kereskedelem, késelések és lőfegyverhasználat rendre ezt a meglátást támasztják alá, mert nem csak akkor válik egy iskola a bűnözési hangulat melegágyává, ha az ott dolgozók esetleg valamelyik kétes múltú üzletember donációit élvezik, hanem akkor is, ha az ott uralkodó légkör kedvez annak az értékrendnek az elterjedéséhez, amelyet jobbára a kétes múltú üzletemberek képviselnek.
