Néhány hete Szabadkán a munkaadók 40 állást hirdettek meg 30 évesnél nem idősebb pályakezdőknek. Kétszázötvenen jelentkeztek. Mind fiatal, mindegyiküknek van diplomája, munkája pedig egynek sem. Egy fiatalemberrel elegyedtem szóba. Gépészmérnöki diplomája van, több pályázatra is jelentkezett már, de munkát nem talált. Három éve munkanélküli. Reménykedett, hogy talán majd most. Nem tudom, mi lett vele. Még mindig olyan szomorú-e a tekintete, mint amikor arról beszélgettünk, hogy lehet 27 évesen azt elviselni, hogy senkinek sincs szüksége rá. Nem sokkal később egy értelmiségi anyuka könnyes szemmel panaszolta, külföldre készül kétdiplomás gyermeke. Négy éve él a család nyakán, de a szülők még így is arra biztatják, maradjon, a fiú meg fél, ha valaki meglátja oklevelét, hogy négy éve semmit sem csinál, hát esélyt sem adnak majd neki. Ez a fiatalember elindult Magyarországra, de onnan tovább tervez lépni. Keresni akar, családot alapítani, meg úgy egyáltalán megélni.
Nemrégiben a Belgrádi Egyetemen végeztek egy felmérést, miszerint minden harmadik egyetemi hallgató azt tervezi, ha megszerzi diplomáját, veszi a kalapját és távozik. Az indoklás: munka nincs, ha pedig mégis, akkor éhbérért kell dolgozni, a szakmai előmenetel bizonytalan, tudományos kutatómunkával foglalkozni pedig szinte lehetetlen. Illetve lehet, csak közben a tudósok méltatlan életét, életszínvonalát kell elfogadni.
A napokban tették közzé azt a világ üzleti jelentéséről szóló beszámolót, amelyben az szerepel, hogy az agyelszívás tekintetében Szerbia a világranglista utolsó előtti helyezettje. A sereghajtó az afrikai kis ország, Bissau-Guinea, Afrika egyik legkisebb állama, a nyugati parton, Szenegál és Guinea között.
A migráció állandó folyamat. Ám a nyolcvanas években, amikor még ebben az országban az értelmiségi és a kétkezi munkás is meg tudta teremteni egzisztenciáját, a lakosság 2 százaléka vándorolt ki. 2000-re, a választások előtti időszakra ez az arány már elérte a 20 százalékot. A kimutatások szerint a kilencvenes évek elejétől félmillió szakember távozott az országból. Csak az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Kanadában 70 000 olyan szakember talált új otthonra, aki a Belgrádi Egyetemen diplomázott.
A szakmai érvényesülés és a munkahely hiánya a két leggyakoribb ok, ami miatt az országhatárokon kívül keresik a szakemberek a boldogulásukat. A Belgrádi Egyetemen végzett kutatás szerint – amelyben 1200 hallgató vett részt –, a megkérdezettek csaknem a fele úgy vélekedett, hogy az oklevél és a tudás kevés ahhoz, hogy az ember ma Szerbiában munkához jusson. A 38 százalékuk úgy véli, mindenképpen ismeretségre van szükség, 11 százalékuk pedig azt nyilatkozta, párttagság kell ahhoz, hogy munkahelyhez jussanak.
A héten kezdtek a volontőrök dolgozni a szabadkai iskolákban. Egyetemi diplomával havi 14 000 dinárért. Többükkel is beszélgettem, mindannyian nagyon örültek, hogy legalább ennyi pénzt kapnak. Igaz, mondták, ez egy tanítói fizetés egyharmada, de legalább van lehetőségük megmutatni, mennyit ér a bőrük, és abban reménykednek, ha felvétel lesz abban az iskolában, ahol most félig ingyen dolgoznak, akkor talán ők lehetnek azok a szerencsések, akik munkába állhatnak. Szívszorító volt nézni a fiatal kis tanító néniket, ahogyan az utolsó szalmaszálba is kapaszkodnak, hátha egyszer majd kapnak munkát.
Szerbia még mindig nem fogta fel, hogy a gyarmatosítás nem csupán azt jelenti, hogy az elavult és piszkos technológiákat hozza ide a világ fejlettebb része és dolgoztatja szinte éhbérért a képzetlen vagy a gyorstalpaló tanfolyamokon felkészített munkásokat, hanem azt is, hogy értelmiség és tudósok nélkül maradunk.
Az ország költségvetésének 0,3 százalékát fordítják a tudományra, idén az Európai Fejlesztési Bank kölcsönével várhatóan 0,4-0,5 százalékra emelkedik majd ez az összeg, 2015-re pedig úgy tervezik, eléri a költségvetés egy százalékát. A Lisszaboni Szerződés kötelezi az EU tagországait, hogy a költségvetés legkevesebb 3 százalékát fordítsák a tudományos kutatómunkára, ezen belül egy százalékot a költségvetés álljon belőle.
Elkészült az ország következő ötéves tudományos-technológiai stratégiája, melynek célja, hogy megállítsa az agyelszívást. Úgy, hogy lakásokat adnak a tudósoknak, hogy a projektumokban több lehetőséget kapnak a hazai szakemberek és kutatómunkára is nagyobb összeg jut majd.
Az egyetemi tanár fizetéséből vagy a kutatóként dolgozó szakember meg a művész keresetéből sohasem tud lakást venni. Ezért 2003-ban 1000 lakás építését jelentette be a kormány, amelyet fiatal tudósoknak, művészeknek, egyetemi tanároknak szánnak. 40 éves futamidejű kölcsönre kínálják ezeket a lakásokat, de sajnos csak egy részük készült el, vannak, akik hét éve várnak a lakásra. Mintha nem is lenne olyan nagyon sürgős az agyelszívás megállítása.
A lakás hiányát a családalapítás és szakmai előmenetel is megsínyli. Ezért nem gondolkodnak a fiatalok, hanem mennek. Tavaly a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium érettségizői közül ketten maradtak itthon. A többiek Magyarországra mentek tanulni. Csak kevesükre számíthatunk a jövőben itthon. Pedig nélkülük szűkül életterünk.
Közösségi érdek az itthon maradás. De mivel lehet itthon tartani azt a fentebb említett két mérnöki diplomával rendelkező fiatalt, aki nem kap munkát? Mit tud a mi közösségünk felkínálni neki. Van tudása, van tőkéje, meg semmi mása. Ez úgy látszik, nem kell senkinek. Az ő gazdagságával szemben áll a szegénység, a távlattalanság. S amíg ez így van, addig egyre csak szegényedünk. Értékes szakemberek nélkül leépül az ország. A tavalyi kimutatások szerint a munkaközvetítőkön 30 tudományok doktora, 591 magiszter és több mint 30 000 egyetemi végzettségű munkanélküli várt munkára.
A napokban a fővárosban az egyik magánegyetem óriásplakáton kezdte hirdetni a kivándorlást. Hallgatókat toboroznak úgy, hogy mellé azonnal felkínálják a nyúlcipőt. Ennek az egyetemnek a dékánja volt Žarko Obradović,oktatási miniszter, és még ma is itt tanít.
Ez erkölcstelen.
