Az európai felzárkózás útján az elmúlt négy évben sikerült nagy lépést tennie Szerbiának – elnyerte az uniós tagjelölti státust, igaz, a csatlakozási tárgyalások időpontjának kijelölése nélkül. A Varga Lászlóval, a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőjével és a parlament integrációs bizottságának elnökével folytatott beszélgetésből kiderült, hogy ennek a lépésnek a megtétele sem volt könnyű, és sokszor maga is ellentmondások között egyensúlyozva igyekezett cselekedni az ügy érdekében.
– A 2008-as választásokat követően egyetlen tisztséget kért magának a VMSZ, ez a parlamenti integrációs bizottság elnöki posztja volt, tudva, hogy a csatlakozási folyamat éveken, évtizeden át tartó fontos politikai folyamat lesz. Vajdasági magyar szempontból nagy hátrányt jelentene, ha ebben a magyarok képviselete nem venne részt, mert akkor sem a tartományi, sem a magyar érdekeket nem képviselné senki. A VMSZ azzal az elhatározással fogott neki a jelenlegi mandátumának, hogy a magyar érdekek képviselete mellett az eddiginél erőteljesebben képviselje a tartományi érdekeket a képviselőházban. Így történt ez a költségvetési szavazások, a vasúti törvény és a vajdasági statútum elfogadása esetében is. Jóval erőteljesebben kezdtünk el foglalkozni országos kérdésekkel is. Szükségét éreztük annak, hogy minden ilyen kérdésben megszólaljunk. Véleményem szerint ez különböztet meg bennünket a hatalmi koalíció parlamentben politizáló magyar képviselőitől. Az is lényeges különbség, hogy a törvényjavaslatok megvitatásakor minden alkalommal módosítási indítványokkal próbáltuk azokat összehangolni a magyar és tartományi érdekekkel. A kampányban most mindenki arról beszél majd, milyen módon járult hozzá a parlament a tagjelöltség megszerzéséhez. Ez a hozzájárulás képviselőként megnyilvánulhatott a szavazások során a gomb lenyomásában, de akár a törvényalkotási folyamatban való aktív részvételben is, ahogyan azt mi tettük. Sokat elárul a hatalmi koalíció magyar képviselőinek a munkájáról az a tény is, hogy a következő mandátumra vonatkozólag egyikük neve sincs a jelöltlistán.
Milyenek az elmúlt négy év tapasztalatai az integrációs bizottság munkája terén?
– Sikerült az európai intézményekkel kialakítani egy szerteágazó kapcsolatrendszert, aminek az az eredménye, hogy a legfontosabb uniós dokumentumok nem születnek meg a vajdasági magyarokra és a tartományra vonatkozó megállapítások nélkül. A legutóbbi ilyen dokumentum az az európai parlamenti állásfoglalás, amely március 29-én kerül elfogadásra, s elvárja Szerbiától a tartomány finanszírozását szabályozó törvény meghozatalát, a vagyon-visszaszármaztatás diszkriminációmentes lefolytatását, üdvözli a szerb–magyar bizottság felállítását, s nem utolsósorban elmarasztalja azokat az önkormányzati döntéseket – konkrétan a zentai önkormányzatot –, amelyek sértik a nemzeti tanácsok hatásköreit. Azt hiszem, ezek az eredmények igazolják, miért kell egy kisebbségi pártnak országos jellegű kérdésekkel is komolyan foglalkoznia. Tanulságos négy év áll mögöttünk a parlamenti bizottságok intézményének építése terén is: ez volt az első olyan bizottság, amelynek a munkájában kezdettől fogva részt vett az ellenzék is, holott más bizottságok máig nem tudtak az ellenzék távolléte miatt határozatképessé válni. Összesen 56 ülést tartottunk, minden olyan jogszabályt megvitattunk, mely fontos volt az integráció folyamatában. Kialakítottunk egy olyan gyakorlatot is, amely a korábbiakban nem volt jellemző: háromhavi rendszerességgel beszámolt az eredményekről a kormány integrációs kérdésekkel megbízott alelnöke és az integrációs iroda vezetője. Közmeghallgatásokat szerveztünk a szélesebb körű konzultációt igénylő kérdések esetében, például az illegális menedékkérőkről, a restitúcióról vagy legutóbb az előcsatlakozási alapokról.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást, mi okozott akadályokat a munka során?
– Bizottsági elnökként az országot kellett képviselni – száz felett van a különféle találkozók, megbeszélések száma. Ez nagy kihívás volt, mert egyrészt úgy kellett ennek az elvárásnak eleget tenni, hogy az ember ne tegyen kárt a csatlakozási folyamat előrehaladásában, másrészt pedig őszinte, a valóságot tükröző mondatokat kellett mondani. Az őszinteség azonban nem igazán jellemzi a belgrádi politikusokat. Jól végig kellett gondolni minden alkalommal, hogyan lehet a valóságot bemutatni úgy, hogy az összességében segítse az integráció folyamatát. Jó néhányszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a kormány által képviselt álláspontot a VMSZ nem osztotta: ilyen volt a 2009 végén bekövetkezett költségvetési szavazás vagy az igazságügyi reform azon eleme, amely megszüntetett jó néhány bíróságot. Ezeket az ellentmondásokat is kezelni kellett úgy, hogy mégis a vízumkényszer feloldása vagy a tagjelölt-státus elnyerése felé haladjon az állam. Aztán ahogyan az integráció folyamata haladt előre, a koszovói kérdés egyre inkább rányomta a bélyegét. Már akkor is világos volt, amikor még a hágai kérdés volt a legfontosabb, hogy Szerbiának szembesülnie kell a valósággal, és el kell fogadnia, hogy egy napon Koszovó is az unió tagállama lesz. A felismerés pillanatáig a koszovói kérdés biztosan terhelni fogja a csatlakozás folyamatát.
Melyek lesznek az új összetételű parlament leglényegesebb feladatai?
– Fontos lenne, hogy lelassuljon az a jogharmonizációs folyamat, amely a szerbiai törvények összehangolását jelenti az unió jogszabályaival. A lelassulást úgy értem, hogy ne 200–300 törvény szülessen meg évente. Ez ugyanis egyrészt azt eredményezi, hogy sok esetben a közigazgatás egyszerűen nem képes felkészülni ezek alkalmazására, másrészt pedig hibák csúsznak be a törvényekbe, melyeket aztán mindig módosítgatni kell. A csatlakozás ideje nem attól függ, hogy hány száz törvényt fogad el a képviselőház, hanem attól, mikor fogja Szerbia megoldani a koszovói problémát.
