A választási kampány egy olyan időszak, amelyben a politikusok, az egyenlő arányú szereplés követelményének köntösébe bújtatva, még azokat a semmitmondó közleményeiket is megjelentethetik a sajtóban, amelyek „normális” viszonyok közepette nem kellenének az égvilágon senkinek. Egyebek mellett ez is elhangzott azon az újvidéki tanácsadáson, melynek témája a választások újságírói figyelemmel kísérése volt. A Vajdasági Újságírók Független Egyesületében (NDNV) megtartott összejövetelen az EBESZ hazai küldöttségének képviselője, a műsorszórási ügynökség illetékese, valamint az újságíró-egyesületek képviselői megegyeztek abban, hogy kampányidőszakban nagyobb az újságírókra nehezedő politikai nyomás, melynek gyakran anyagi háttere is van. Hogy különbözik-e ebben a tekintetben a nemrégiben beindult kampány az előzőktől, arról Dragan Janjić, a Szerbiai Újságírók Független Egyesületének (NUNS) alelnöke beszélt a tanácsadáson. A program vitarészének lezárását követően őt szólaltattuk meg.
Milyennek látja a kampány kezdetét? Mint tudjuk, a versengés a két legnagyobb párt közötti nyilatkozatháborúval startolt. Ehhez hasonló lehet a folytatás is?
A mandátumokért, kormányzásért folytatott harcban a média is célpontnak számít. A nyomásgyakorlás szempontjából milyennek tűnik az eddigi választási kampány? Melyek e nyomásgyakorlás leggyakoribb módjai?
– Valamennyi pártnak kihatása van a médiára. Minél nagyobbnak számít a párt, annál nagyobb ez a nyomás is. Többféle módja lehet: mindennaposnak számítanak a pártoktól érkező telefonhívások, melyben követelik az adott médiaháztól, hogy tegye közzé a párt álláspontját, közleményét. A pártok magatartásának ez a módja, mellyel megpróbálják a médiát kényszeríteni valaminek a megtételére már magában nyomásgyakorlásnak minősül. Másfelől, a médiának jutó pénz nagy része éppen a költségvetésből érkezik. Különösen igaz ez a helyi médiaházakra. A helyi önkormányzati vagy köztársasági költségvetést ellenőrző politikai erők és személyek ezzel máris egy fontos eszközhöz jutnak: pénzzel tudják rábírni a médiát arra, hogy „megfelelőképp” tudósítson. A nehéz gazdasági helyzet közepette, mely a sajtót sem kíméli, természetes dolognak számít, hogy a szerkesztők vagy tulajdonosok keresik a módját a szükséges pénz előteremtésének. Ez viszont ismét kihat a szerkesztéspolitikára. Nekünk, a társadalom egészének, harcolnunk kell az efféle befolyás ellen. Félreértés ne essék: az ilyen nyomásgyakorlás még a fejlett demokráciával rendelkező társadalmaktól sem idegen, azzal, hogy ezekben erősebbek, fejlettebbek a nyomást amortizáló mechanizmusok is, így e nyomásnak nincsen akkora hatása, teszem azt, a választások végeredményére.
Az elmúlt évtizedre visszatekintve, beszélhetünk-e valamiféle előrelépésről e tekintetben?
– Nem nagy javulást könyvelhetünk el. El lehet mondani, hogy szabad újságírással rendelkezünk, de úgy vélem, hogy a médiába befolyó pénz, mely a hatalom vagy egyéb érdekcsoportok ellenőrzése alatt áll, az elmúlt időszakban nemhogy nem csökkent, hanem még növekedett is. Gondolok itt a költségvetésből befolyó pénz mellett a mindössze néhány reklámügynökség által meghatározott marketingbevételre is. A média rendelkezésére álló pénz mintegy egynegyedét a befolyásolással is járó összegek teszik ki.
Népszerűek a kampányban a közélet minden területén politikamentességet ígérő elgondolások. Egy ilyen folyamat elindítása tudna-e segíteni a médiára nehezedő nyomás csökkentésében?
– Kérdéses, hogy egy ilyen folyamat egyáltalán kezdetét veszi-e majd. Tény, hogy azok, akik ma a politikától való mentességet ígérik, az elmúlt években éppen az ellenkezőjén, a pártosításon dolgoztak. Elengedhetetlen viszont, hogy mindez megtörténjék. A szakmai tudásnak nagyobb teret kell hódítania a politikai befolyásnál a média minden szegmentumában. Ez tény. Viszont jómagam nem nagyon hiszek abban, hogy az erről szóló ígéretek valóban őszinték.
