Parkinson törvénye szerint egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt. Nagyjából ez azt is jelenti, hogy tévhit az, miszerint a köztisztviselők létszámának emelkedése szükségképpen az elvégzendő munka növekedését tükrözi. A valóság az, hogy a hivatalnokok száma és a munka mennyisége semmiféle kapcsolatban nincs egymással.
Bő fél évszázaddal ezelőtt fejtette ki – a szatírát nyilván igencsak értő és kedvelő – nézetét Parkinson, de máig is időszerűnek tűnnek megállapításai. Mi mással lehetne magyarázni például azt a tényt, hogy míg Đinđić kormányzása idején 17 minisztérium igyekezett gondoskodni az ország lakosságáról, addig a második Koštunica-kormány már 22-re volt kénytelen növelni minisztériumainak számát, hogy ez mára 25-re duzzadjon. A határ a csillagos ég – mondhatnánk –, ám olyan jelek mutatkoznak, hogy mégsem abba az irányba igyekeznek honatyáink, hanem – talán belátva a bürokrácia és a munka laza kapcsolatát – szándékuk szerint lefaragnak a minisztériumok számából. Egyelőre nem lehet tudni, hogy ötöt-e vagy tízet, hiszen ez koalíciós megegyezés kérdése. Merthogy a szükséges minisztériumok száma bizonyára kapcsolatban van a koalícióban lévő pártok számával is. Egyelőre azt lehet tudni, hogy a Demokrata Párt és a G17 Plusz között nincs vita, sőt a szocialisták is elvi támogatásukat adták a „reformhoz”. Valószínűsíthető tehát, hogy meg is teszik a lépést az állami gépezet csökkentésére.
Általános az a vélemény, hogy túl sokat nem hoz a konyhára – az összes gazdasági gondot figyelembe véve – a leépítés, de példaértékű útmutató lehet egyéb, alacsonyabb szintű állami intézmények (községi közigazgatás, közvállalatok) számára, hogy mi az ő teendőjük is. S ez sokkal nagyobb hatékonysággal járhat a minisztériumok összevonásánál vagy némelyek megszüntetésénél. Gondoljunk csak a nem mindig okos tanácsadókra, a fölösleges helyettesekre, a túlméretezett községi tanácsokra, olykor a tisztességesnél jóval nagyobb tiszteletdíjat bezsebelő igazgatóbizottsági tagokra...
Valami értelmük mégiscsak van az ilyesféle intézkedéseknek, amikor az irigylésre méltó Szlovéniában, vagy éppen a nem túlzottan irigyelhető Ukrajnában vezető politikusok mondtak le keresetük jelentős részéről; a szintén bajban levő Magyarországon pedig a parlamenti képviselők számának a mérsékléséről tárgyalnak, miközben fájdalmas megvonásokra számíthatnak a minisztériumok is.
Természetesen nem a nagy, mármint a fő ágazatokat képviselő – mezőgazdasági, egészségügyi stb. – minisztériumokat fogják így vagy úgy fölszámolni, hanem azokat, amelyek eddig is nélkülözhetőek lettek volna. Jó jel, legalább majdan elmondhatjuk, hogy a gazdasági válság valami haszonnal is járt. Valljuk meg azonban – bármennyire is nem szeretjük a fényesre glancolt, feketén suhanó csodajárművek sokaságát; a tolóablakokat és a hivatalnokokat –, a lényeg mégis abban van, hogy miként működnek a megmaradó minisztériumok. Mert van egy olyan érzésem, hogy ha megszavaztatnák parasztjainkat arról, hogy szükség van-e a mezőgazdasági minisztériumra, az az eredmény jönne ki: nincs. Így kevesebb lenne például a rosszkor megtiltott kukoricaexportból, az engedélyezett tejporimportból, a megvont támogatásokból és sok egyéb, hozzá nem értő intézkedésből eredő kár. És enyhébb az ágazat agóniája.
Régen Kínában a friss diplomával rendelkezőket állítólag falura küldték termelőmunkára. Talán utána nem is lett rossz államtitkár vagy miniszter némelyikükből.
