Hozzávetőleg egymillió alkalommal tekintették meg a YouTube videómegosztó portál látogatói azt a felvételt, amelyen Slađana, a Demokrata Párt niši tagozatának ifjú aktivistája lejáratja magát. Azoknak, akik esetleg nem tudják miről van szó, röviden: a niši demokrata ifjoncok a néhai Zoran Đinđićre emlékeztek egy alkalmi rendezvényen, ahol idézeteket olvastak fel tőle. A bejátszás hőse Slađana elsőre belesült az egymondatos idézetbe, de a második nekifutás sem sikerült jobban. A lebőgés csúcsaként pedig a tűsarkú cipőben, kiskosztümben tetszelgő ifjú hölgy a mikrofontól távozva hasra esett.
A felszínes szemlélődő számára e bejátszás csak egy, a több millió vicces videó közül, amelyen jót lehet nevetni, de ha kissé mélyebbre kaparunk, a szerbiai politikai realitás számos problémája tükröződik ebben a másfél perces bejátszásban. Ezúttal a nyugati típusú politikai rendszer szerbiai mutálódására mutatnánk rá.
A Közép-Kelet-Európába a vasfüggöny lebontását követően importált politikai rendszert a legtöbben nem nevezik a legtökéletesebbnek, sokkal gyakoribb az a minősítés, amely szerint az a legkevésbé igazságtalan. A szabad, közvetlen választásokon alapuló többpártrendszer, amelynek lényege, hogy amennyiben a szavazópolgárok úgy döntenek, akár ciklusonként lecserélhetik a hatalmi garnitúrát, azonban egyféleképpen működött a nyugati államokban, ahol ennek több évtizedes hagyománya és gyökerei vannak és másként csapódott le az ilyen hagyományokkal nem rendelkező, vagy attól fél évszázadon át megfosztott egykori keleti tömbön belül, persze ide sorolva a volt Jugoszlávia utódállamait is. E gyökértelenség egyik következménye pedig, hogy amíg a nyugati országokban egy-egy párt vagy szövetség több cikluson keresztül, bizonyos esetekben évtizedeken át is irányíthat egy-egy országot vagy tartományt – a németországi CDU Baden Württemberg tartományban 1953 óta kormányzó erő – addig a félévszázados pártállami örökséget magával vonszoló keleti tömbben a bársonyszék sokkal rövidebb idő alatt képes elbomlasztani, szétzilálni egy-egy pártot vagy kormányzó szövetséget.
A gazdaságelméletben létezik a termékek életciklusát vizsgáló modell. Leegyszerűsítve: az elmélet kidolgozói szerint arról van szó, hogy amennyiben egy új termék kerül a piacra, az a kezdeti ismeretlenségből kiindulva válik egyre népszerűvé, hatékony menedzseléssel bővülhet a piaca, majd eléri csúcspontját, amikor abszolút piacvezető lesz. Ezt követi a fokozatos hanyatlás időszaka az újabb termékek megjelenése, a konkurencia fokozódása vagy egyéb okok miatt, míg végül a termék visszasüllyed arra a szintre, amikor már minimális vagy semmilyen hasznot nem hoz. Értelemszerűen a termék mögött álló cégvezetés célja nem más, mint különböző módszerekkel elérni, hogy az adott termék minél hosszabb ideig lehessen csúcspontján.
Ezt az elméletet igen egyszerűen át lehet vetíteni a hatalom megszerzéséért vívott politikai harc terepére is. A fenti összehasonlítás ilyen megközelítésben egyértelműen azt a végkövetkeztetést adja, miszerint a nyugati államok esetében lényegesen hosszabb ideig lehet egy-egy pártot vagy koalíciót, mint a politikai piac termékét a csúcson, vagyis a hatalomban tartani, mint keleten, ahol nagyjából két ciklus az az időszak, ameddig ez sikerülhet.
Szerbia esetében a többpártiság megjelenését követően Milošević nemzetmegváltói népszerűsége igazából még 6–8 évet sem bírt volna ki, de mivel ő is gazdasági szakember, így ilyen jellegű tapasztalatait a politikai gyakorlatba átültetve ügyes menedzseléssel – választási csalásokkal, manőverezésekkel, válságok kirobbantásával – jóval hosszabb ideig a csúcson tartotta SZSZP nevű termékét, mint ameddig az piacképes volt. Ennek következtében az évtized végére, amikor a szocialista párt ellenzékbe kényszerült, hajszál híján kerülte el, hogy eltűnjön a színtérről.
Jelenleg a Demokrata Párt éli azon napjait, amikor már egyre nehezebben tudja a politikai piacon betöltött vezető szerepét megőrizni. Esetükben a jelenlegi életciklus 2003 végén indult. A Đinđić meggyilkolását követő év végi választáson a párt mélypontját élte, ekkor vette át az irányítást Tadić, aki 2004-ben megszerezte az államfői széket, majd 2007-ben a párt is kormánypozícióba jutott. A 2007-es választások után Koštunica második kabinetjének legerősebb pártja volt, majd a következő évben tartott előrehozott választásokat követően a kormányfői pozíció is e pártot illette meg.
Szerbiában, ahol a többpártiság a gyakorlatban az állandó politikai válságot is jelenti, persze a politikai időszámítás is más, gyorsabb. Amíg Magyarországon a szocialista-liberális koalíció két teljes ciklus, vagyis nyolc év után zuhant mélypontjára, addig esetünkben, a demokraták két nem teljes ciklus, négy év után állnak a szakadék szélén.
Bebizonyosodott, hogy Szerbiában ennyi idő tökéletesen elegendő arra, hogy a hatalom különböző szintjein vezető pozíciót betöltő kiskirályok jelképesen szólva „elszálljanak”, elfeledjék, hogy egyszer elveszíthetik pozícióikat és a társadalmi érdek mellett pártjuk érdekeit is sutba dobva kizárólag saját érdekeiket – értsd: anyagi jólétük biztosítását – tartsák szem előtt. A gazdasági világválság csak hozzásegített a felismeréshez, miszerint a király jócskán meztelen.
A szerbiaihoz hasonló éretlen politikai rendszerek esetében két ciklus után egy-egy uralkodó garnitúrának ellenzékbe kell vonulnia, vérfrissítésre, megújulásra van szüksége, ellenkező esetben a hozzácsapódó „érdekemberek” belülről bomlasztják szét. Még ha különböző kombinatorika által a demokratáknak sikerül is még egy ciklusra kormányzati szerepben maradniuk, könnyen az SZSZP vagy az MSZP sorsára juthatnak.
Egy olyan országban, ahol a társadalom minden pórusába mélyen beivódott a politika, nem kell meglepődni, ha egy Slađana – aki a pályakezdő, reményekkel teli, optimista, energiától duzzadó szerbiai átlag fiatalt jelképezi – a politikában látja lehetséges boldogulását.
És, hogy pontosan miket is beszélt az a Đinđić, aki állítólag régen a párt elnöke volt és valaki megölte őt? A franc tudja. Valami értelmetlen zagyvalékot, amit nem is értek, nem is érdekel, különben is ettől még nem lesz százezer a fizetésem.
