Kora délután volt. Szabadkai szerkesztőségünkben egy negyven év körüli tagbaszakadt férfi jelent meg háromnapos szakállal, nem éppen tiszta ruhában. Nagy, barna, szomorú szeme volt. Azóta is magam előtt látom azokat a szemeket.
Megjelenése egyáltalán nem keltett feltűnést, hiszen gyakran keresnek fel bennünket olyan elkeseredett emberek, akik nyilvánosságra szeretnék hozni gondjukat, bajukat. De ő nem egy újságíróval akart beszélni, hanem a szerkesztőség vezetőjével. Ez sem keltett gyanút, ilyen is előfordult már.
Mosolyogva léptem hozzá, mert azt láttam napszítta, mélyen barázdált fiatal arcán, hogy nagy problémája lehet. Nem akarta elmesélni, milyen ügyben jött, azt kérte, menjünk egy olyan helyre, ahol nyugodtan beavathat a dolgába. Leültünk és nyugodtan, ízes magyarsággal belekezdett az élettörténetébe.
Egy újsághirdetésen keresztül talált munkát. Egy horgosi tanyán vállalt állatgondozást havi 15 000 dinárért. A felesége és a négy és fél éves gyermeke Muzslyán él, ő pedig Horgoson volt eddig. A gazda azonban két és fél hónap után sem fizetett, hát otthagyta. Időközben viszont megtudta: nem először teszi ezt a tanyatulajdonos. Felveszi a munkást, de nem fizet neki. Ha a lóvá tett dolgozó megunja, továbbáll. Alkati kérés, ki meddig bírja. Nagy a munkanélküliség, hamarosan akad egy másik rászoruló, aki hisz a gazdának és jóhiszeműen belesétál a csapdába, mert valamiből csak meg kell élni, ő is ezért költözött ki a tanyára. Persze nem gondolta, hogy ilyen szomorú véget ér a munkavállalása.
Két és fél hónap után megelégelte az ingyen munkát, és gyalogosan elindult Szabadkára. Királyhalmánál felvette egy autós, és bevitte a városba. Mindez egy szerdai napon esett meg. Elment a szociális központba, és elmesélte, mi történt vele. Arra kérte a hölgyet, aki meghallgatta, segítsen rajta. Annyi pénz kellene neki, hogy hazajusson Muzslyára. A szociális központban azt a választ kapta: sajnos nem tehetnek semmit, ők csak a szabadkai rászorulókon segíthetnek. De egy jó tanáccsal azért ellátták: azt mondták, menjen a Vöröskeresztbe. Ott sem kapott segítséget, a humanitárius szervezetben azt felelték, az ő illetékességi körük Szabadka község, ezért máshonnét való személyeknek nem adhatnak segélyt. De jó tanácsot itt is kapott: menjen a Caritasba, ott majd segítenek rajta.
Beesteledett. Étlen-szomjan telt el a nap. Az estét a vasútállomás várótermében töltötte, de − mint mondta − aludni nem tudott, mert óránként vagy kétóránként jöttek a rendőrök, igazoltatták és kikergették. Amikor azután elmentek, a többi hajléktalannal együtt ő is visszaszökött az állomásra. Másnap felkereste a Caritast, de ott sem kapott segítséget. Úgy mesélte, azt mondták neki, hogy ez a szervezet csak az időseket támogatja, de menjen el valamelyik templomba, ott majd kihúzzák a bajból.
Ahogy a férfi mesélt, az arca egyre inkább megnyúlt. A fájdalom és a kétségbeesés gyötrelme mélyítette a vonásait. A szeme fénytelen volt. Nagy lélegzetet vett, olyat, mint amikor felszakad az ember mellkasából valami, amit a nagy levegővel együtt kilök magából: elém tette a nyomorúságát.
Csütörtökön sem akadt olyan ember, aki adott volna neki pénzt a buszjegyre meg egy kis ennivalóra, hogy hazajusson a családjához. Az éjszakát megint a vasútállomáson töltötte. A rendőrök azt mondták neki, ha még egyszer ott találják, 10 napra bezárják.
Pénteken délután egy óra után érkezett a szerkesztőségünkbe. Elnézést kért, amiért feltartott, de − mint mondta − egyszerűen nem tud kihez fordulni. Ha akad valaki, aki adna neki pénzt, csak annyit, hogy hazamehessen...
Kisegítettük. Még siettettem is: mindjárt indul a busz Muzslyára, ha igyekszik, még eléri. Nem akartam neki lehetőséget adni a hálálkodásra, meg valóban azt hittem, az a legfontosabb, hogy elérje a leghamarabb induló autóbuszt. Beletelt vagy tíz percbe, mire eszembe jutott, hogy a férfi harmadik napja nem evett. Nyilván az lesz az első dolga, hogy vegyen magának ennivalót.
Nem tudom, mikor és hogyan, jóllakottan vagy éhesen hagyta-e el Szabadkát. Még csak a nevét sem tudom ennek a kisgyermekes édesapának. Ennek ellenére sokat gondolok rá és az ismeretlen lelketlen gazdára, aki mások nyomorából él.
Milyen húsvétja lehetett a muzslyai férfinak, akinek négy és fél éves kisfia éppen olyan kíváncsisággal várhatta a nyuszit, mint akármelyik másik gyerek? Mit érezhetett az édesapa, aki két és fél hónapot dolgozott, mégsem tudott ajándékot, sőt − feltételezem − sonkát és egyebeket venni húsvétra?
Micsoda világba élünk, ha a humanitárius szervezetek közül egyetlenegy sem illetékes abban, hogy egy becsületesen dolgozó, de átvert, becsapott, kizsákmányolt apán segítsen?! Még belegondolni is rémes. Nem kezdett el koldulni, mert – gondolom − sohasem tette, nem is tudja, hogy abból összejöhet-e annyi pénz, amennyi neki kellett, hanem megpróbált hivatalos helyeken az igaz történetével egy kis pénzhez jutni, mert bajban volt. Hát nem ment neki. Gondolom, másnak sem menne, s ez ebben a történetben a riasztó.
