Slobodan Milo šević 1987-ben Kosovo Poljeban azt mondta a népnek: „Senki sem verhet benneteket! ” A térség újabb kori történelmének egyik legismertebb politikai kijelentéséhez köthető Milo šević felemelkedése. Nyilván a néhai diktátor szállóigévé magasztosult gondolata járhatott Tomislav Nikoli ć fejében is, amikor a napokban Kosovska Mitrovicán a következő szavakat intézte szimpatizánsaihoz: „Ha azt mondom, hogy barikádok állíttassanak föl, akkor elsőként állok ki rájuk, s így kénytelenek lesznek legelőször engem verni, és csak utánam a népet!”
Úgy tűnik, hogy a haladó pártvezér a hungarocelles ülősztrájk, majd az önsajnáltató éhség- és szomjúságsztrájk után a politikai küzdelem újabb hatékony eszközéhez nyúlt: a kabbalához. Nyilván úgy vélte, ha negyed évszázaddal korábban az adott kinyilatkoztatás a politikai egekbe röpítette Miloševićet, egy ahhoz hasonló miért ne tehetné meg vele is ugyanezt, hiszen ez a két évtizede az „örök második” jelzőt viselő szerb politikus nyíltan dédelgetett álma.
Nikolić koszovói megnyilvánulása egyszerre több dologról is árulkodik. Először is arról, hogy a megújhodott radikálisokból három és fél évvel ezelőtt létrejött Szerb Haladó Párt tagjai egyáltalán nem vetkőzték le múltbéli politikai identitásukat, csak mindeddig ügyesen rejtegették azt. A szóban forgó nagygyűlésen Nikolić azt is hangsúlyozta, hogy „bármit is írt alá Tadić Koszovóval kapcsolatban, amennyiben az Szerbia kárára van, államfőként őt nem fogja kötelezni”. Ha tudjuk, hogy a prishtinai hatalommal folytatott tárgyalások mekkora jelentőséggel bírtak az ország tagjelölti státusának elnyeréséhez, akkor nyilván azzal is tisztában vagyunk, hogy az ország európai integrációs törekvéseinek tekintetében Nikolić kijelentése mekkora veszélyeket rejt magában. A Prishtina és Belgrád között nyögvenyelősen (és még véletlenül sem a kellő mértékben és ütemben!) zajló apró lépések esetleges megkérdőjelezése esetében könnyen megtorpanhat az ország az EU felé vezető úton, ami Szerbia újabb elszigeteltségéhez vezethetne. A megváltozott geopolitikai helyzet tekintetében nyilván nem olyanhoz, amilyenhez a „szellemi előd” regnálása vezetett, de ahhoz valószínűleg elegendőhöz, hogy mi, egyszerű polgárok az elkövetkező néhány évben (is) lemondjunk mindennemű felemelkedésről.
Természetesen felvetheti valaki, hogy mi elítélendő van abban, ha egy elnöki aspirációkkal bíró személy olyat mond, hogy nem kötelezi az, ami káros az országra nézve, de itt azonnal emlékeztetni kell arra, hogy amíg alkotmányunk ominózus preambuluma Koszovót Szerbia elidegeníthetetlen részeként határozza meg, bárminemű Prishtinával köttetett megállapodásra rá lehet sütni, hogy sérti Szerbia érdekeit. Ez egy ördögi kör. Tizenhárom éve Belgrádnak nem sok felhatalmazása van Koszovó nagy részében és nem sok adó folyik be onnan az állami költségvetésbe, éppen ezért szerbiai érdekeket emlegetni Koszovóval kapcsolatban – főleg úgy, ahogyan azt Nikolić teszi – aligha lehet több a nemzeti kártyára játszó olcsó populizmusnál. Annál is inkább igaz ez a megállapítás, ha figyelembe vesszük, hogy a párt megalakulása óta a haladók nem emlegették Koszovót és a többi „szerb földet”, azt, amit a párt létrehozói és vezető egyéniségei korábban nagy-nagy előszeretettel tettek.
Nikolić és párttársainak efféle magatartása a polgárok szélesebb körének megnyerésére irányul. A radikálisok színeiben nem is olyan régen még a nyugatellenes retorikát gyakorló és az eszmei Nagy-Szerbia létrehozásán fáradozó Tomislav Nikolić, haladó pártelnöki köntösében látszólag gyorsan levetkőzte radikális múltját, EU-kompatibilis mezt öltött magára, és sokak szerint ma már européerebbnek számít számos úgynevezett európai irányvételű pártelnöknél. Rövid idő alatt rendre megcáfolta radikális megnyilvánulásait, és a politikai középre helyezkedve a mögött a meglátás mögött sorakozott fel, miszerint az Európai Uniónak nincs alternatívája. A haladók egészen mostanáig ügyesen tartották ezt az irányvonalat, amivel a közvélemény-kutatások eredményei szerint a demokrata hatalommal – jogosan! – elégedetlen kisemberek hadseregét sikerült magukhoz csalogatniuk. Úgy tűnik azonban, hogy a pártvezetés – vagy/és tanácsadóik – úgy ítélték meg, hogy ez nem lesz elegendő az áhított választási eredményhez szükséges szavazatok megszerzéséhez, ezért egyrészt az egykori szavazókat is igyekeznek magukhoz édesgetni, másrészt pedig a már megszerzettnek vélt szimpatizánsokat is jó lenne megtartani, hiszen Jadranka Šešelj, a radikális pártelnök feleléségnek indulása az államfői posztért valószínűleg a nemzetileg elkötelezettebb potenciális haladó-szavazót visszatáncoltatja a radikális égisz alá – a többi szavazócédulán is.
Ezzel magyarázható Nikolić koszovói kijelentése, amihez Zaječarban hozzátette, hogy „Koszovó nélkül Szerbia nem megy az EU-ba”, és „ha az EU olyan feltételt szab Belgrádnak, hogy ismerje el Szerbia valamelyik területének a függetlenségét, ő azt személyesen sohasem fogadja el, inkább kivonul a politikából”. A pártelnök említett megnyilvánulásaival cseng össze a párt magas rangú tisztségviselőjének, Jorgovanka Tabakovićnak minapi kijelentése is, miszerint „Ratko Mladić néphős”. Ha visszaemlékezünk, a hágai vádlott tavalyi letartóztatásakor a haladók nemigen hallatták hangjukat. Bizonyára úgy ítélték meg, inkább kivárnak.
Mindaddig, amíg Szerbiában a demagógia a politizálás legfőbb megnyilvánulási formája, eszköztárába pedig a populizmus minden lehetséges válfaja beletartozik, „nem kell tartani” Nikolić politikából való kivonulásától, viszont elgondolkodtató, hogy tizenkét évvel Milošević bukása után a volt diktátor szellemisége miért van még mindig jelen a szerb politikai retorikában és gondolkodásmódban, és ezért mennyire vonhatók felelősségre a miloševići szellemiséghez közel álló újradikálisok, és mennyire a posztđinđići újdemokraták. Jelen pillanatban a két legerősebb pártról van szó az országban, minden bizonnyal az egyikük köré szerveződik majd a leendő kormány, egyesek azt sem tartják kizártnak, hogy együtt alkotnak majd hatalmat, bár ezt jelenleg mindkét fél cáfolja. És nemcsak ők, hanem a szocialista vezető Ivica Dačić is, aki szintén elődjét idézve hallatta hangját: „Azt gondolják, hogy majd megosztják egymás közt a hatalmat Szerbiában, ezzel kapcsolatban meg kell ismételnem Milošević szavait – malo morgen!”
