Aki már harmincéves kora előtt a községi „kormány” és a képviselő-testület elnöke, majd polgármester, tartományi és köztársasági képviselő, végül művelődési segédtitkár és tartományi egyéni képviselőjelölt lett, arra akár azt is mondhatjuk, hogy a foglalkozása politikus. Juhász Attila újságíróként kezdte, s egy évig gimnáziumi magyartanárként is dolgozott. A politikáról és az általa gyakorolt szakmák összefüggéseiről is kérdeztem.
Változott a politizálás ebben az egy-másfél évtizedben?
– A lányaim a még meglévő mechanikus írógépemet látva azt kérdezték, hogy miként kell bekapcsolni, holott én még hagyományos magnószalaggal és vágógépen is dolgoztam. Tehát rövid idő alatt ennyit változott az újságírás. A politika talán kevesebbet, de úgy tűnik, átestünk a demokrácia gyermekbetegségén, s most már nem az indulat dominál, hanem a ráció. De függ ez a pártoktól és az egyénektől is. A zentai önkormányzat ellenzéki frakcióvezetőjeként tudom, milyen az, amikor valamit ki akarok harcolni, de nem durcás kismalacként politizálok, hanem észérvekkel. Nem is igazán az ellenzékiség a gond, hanem az, hogy a községi vezetésben a döntéshozatal a szakmaiság helyett a pártpolitikai érdekek irányába tolódott el. A politika nem abból áll, hogy amikor valamilyen sikert érünk el, akkor fényképeztetjük magunkat.
Hanem miből?
– Létezik egy program alapvető célokkal, és azoknak a megvalósításáért következetesen harcolni kell még a választási kampányban is, bár mostanában azt tapasztaljuk, hogy a szociáldemokraták a nacionalizmussal kacérkodnak, a nemzeti pártok pedig ígéretekben elmennek a szociális végletekig. A VMSZ képviselői következetesek voltak az emlékezetes költségvetési szavazáskor a szerb parlamentben, ezért büntettek bennünket a szövetséges demokraták Zentán azzal, hogy kidobtak a koalícióból. Ha nem így teszünk, hiteltelenné váltunk volna.
Sokak állítása szerint nemcsak nemzeti, hanem polgári alapon is lehet következetesen politizálni.
– Következetesen lehet, de teljesen más a viszonyrendszer abban az esetben, ha a magyarok szerb párthoz csapódnak, gyakran úgy tűnik, hogy a belgrádi központú pártok magyar képviselői csupán ugródeszkának tekintik a képviselőséget. Helyi érdeket is sokkal nehezebb képviselniük, hiszen megvannak a központi prioritásaik, tehát a saját pártjukon belül is harcolniuk kellene, ott pedig könnyen helyreutasítják őket, s ha valaki nagyon rakoncátlankodik, az hoppon maradhat. Tudjuk például, hogy mindig a kisebbségi pártok terjesztették elő a kisebbségi jogköröket szabályozó törvényeket. Igaz ugyan, hogy azután mások is támogattak egy-egy ilyen jogszabályt, de nélkülünk a kisebbségi ügy elveszett volna a „nagy ügyek” mellett.
Ha jól értem: kisebbségi létben a nemzeti alapú politizálásnak nincs alternatívája.
– Csak ilyen módon érhető el az, hogy a vajdasági magyarság egységes tömbként vitapartner és alkuképes erő legyen a törvényhozásban. Mindenki akkora kalácsra számíthat, amekkorát ki tud harcolni magának, éppen ezért kell a közösségnek kellő erőt felmutatnia, nem másik tömbhöz csapódva, mert akkor azt erősítjük, nem szétforgácsolva és beolvadva. Csak magunk tudjuk érdekeinket érvényre juttatni, ezért fontos a helyi hatalmi szinttől a köztársaságiig a közösség erejét demonstrálni, ami a választások alkalmával lehetséges. Ez szükséges ahhoz, hogy a közösség számára előnyös alkukat köthessünk.
Van, aki azt mondja, hogy ő csak jól akar élni polgárként…
– Ez sem mentes az érdekérvényesítéstől. A Tisza menti községeknek érdekük, hogy az államigazgatási határokat úgy szabják meg a törvényhozók, ahogy nekünk megfelel. Az is fontos, hogy visszakerüljön Zentára a bíróság, de persze a gazdasági fellendülést és a foglalkoztatást minden párt elsődleges célnak tartja. Sosem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy szellemi infrastruktúra is kell a fizikai mellé. Zenta oktatási, művelődési és egészségügyi kistérségi központ volt, sajnos az utóbbi két évben ilyen téren nem történt beruházás. Sőt nem jöttek befektetők, nem javult a foglalkoztatás sem. Hasznos lehet a kezdeményezés a vámszabad övezet kiépítésére, ám a község érdekeit is figyelembe kellene venni, nem csupán a külföldi magánbefektető igényeit.
Gyakran hallhatjuk az emberektől, hogy ki nem állják a politikát. Sokszor a politikusokat sem. Újságíró, tanár vagy politikus − kinek a legnagyobb a felelőssége?
– Tanítani azért volt jó, mert fontos volt tudni, hogy mennyire megvalósítható az, amit elképzelek a tanításról. Úgy gondolom, ha hivatásként kezeli a pedagógus az oktatást, akkor sikert érhet el. Különben valóban elronthatja a jövő nemzedékét. Az újságírás azért volt hasznos, mert a politikusnak a józanság megtartása érdekében kell, hogy kívülről is lássa magát ahhoz, hogy ne vesszen bele esetleges elfogultságába. Az újságírásban a kihívás az, hogy meg kell találni a közszolgálatiság kereteit, határait. Igazán mégis a politikum felelőssége a legnagyobb, hiszen megszabja a gazdaságpolitikát, az oktatás- és tájékoztatáspolitika alakulását, amit a másik kettő teljesít majd a gyakorlatban.
