Praktikus kis eszköz a mobiltelefon. Ha bármi sürgős ügyünk van, el tudjuk intézni egy pillanat alatt, nem kell bemenni mondjuk egy kocsmába, megkérdezni használhatjuk-e a telefont, hogy aztán a borvirágos arcú „sankos”, a tőle telhető legkedvesebb hangon közölje, hogy csakis akkor telefonálhatunk, ha fogyasztunk is valamit, „és ez vonatkozik a hugyozásra is”. Rosszabb a helyzet, ha egy divatos butikból akarunk telefonálni. Mert egy felest még csak lenyomunk, valljuk be az még jól is esik, de azért egy gyors hívásért egy kisestélyit vásárolni, az már túlzás. Arról nem is beszélve, hogy férfin hülyén is néz ki egy kisestélyi. Persze, ha táskát meg cipőt is veszünk mellé…
Na mindegy, tehát ha van mobiltelefonunk, akkor ezektől a kellemetlenségektől egy csapásra megszabadulhatunk. A bökkenő ott van, hogy egyesek a mobiltelefonon élik le gyakorlatilag társadalmi életük jelentős részét. Ha valaki épp nincs ott, akkor felhívják, ha meg ott van, akkor sms-eznek egy harmadiknak. Hogy jöjjön. Vagy, hogy ne. Így, ha van egy kis szerencsénk vagy „szerencsénk” és hosszabb ideig élvezhetjük egy ilyen teremtmény társaságát, gyakorlatilag az egész életét feltérképezhetjük. Ilyen szituáció az, amikor mondjuk a Budapest–Belgrád vonalon közlekedő gyorsvonat vagy egy órát késik, miközben az út amúgy is tart vagy három órán át és az illető személy a mellettünk lévő ülésen ül.
A röpke másfél órán át tartó telefonbeszélgetésekből gyakorlatilag minden olyasmit megtudtam a fiatal hölgy életéből, ami egyáltalán nem érdekelt, úgyhogy ezek közlésétől el is tekintek. Volt azonban néhány abszurdum is, ezeket szeretném megosztani a nagyérdeművel.
Kiderült, hogy hősünk dolgozik, és miközben „épp csak kiugrott valahova” a zsebéből kilopták a mobilját. Aszta… Na most néhány röpke kérdés: A zsebét nem hordja magával? Pedig praktikus lenne. Illetve, ami jobban érdekelt: akkor most hogy tud telefonálni? Az utóbbi kérdésre meg is kapom a választ. Kölcsönkapta egy ismerősének a telefonját. Az ismerős gondolom mondta neki, nyugodtan beszéld le a havi keretemet, nekem úgysem kell. Aztán az is kiderült, hogy mindenféle bonyodalmak alakultak ki az otthagyott zsebből elemelt telefon körül. Az ugyanis nem hősünk nevén volt, ezért aztán – na most ezt képzeljük el – a két szabadnapja ráment, hogy ezt elsikálja. Végül is, van aki moziba jár, más a parkba mutogatni, ő meg a szolgáltatóknál áll sorba. Ahány ember, annyi hobbi. Na de várjunk csak, hogyhogy nem az ő nevén volt? Csak nem ő is egy otthagyott zsebben találta a készüléket? Hoppá…
Aztán a hölgy egy másik beszélgetést is lebonyolított. Mint kiderült a kedvesével. Akivel egy ideig teljesen átlagos beszélgetés folyt, viszont rövid időn belül két elgondolkodtató tényt is megtudtam. Egyrészt, utastársam arra panaszkodott párjának, hogy kék meg zöld a válla, mert amaz összeverte, ő pedig „badizik” és revansot fog venni. A következő mondattól azonban már leesett az állam: Vettem neked nyuszis kakaót”. Mi van? Hát milyen lénnyel jár össze ez a lány? Olyat még csak tanultunk biológia órán, hogy egyes állatok erőszakosak, de hogy kakaóba mártott nyulat esznek… Meg hogy vette. Hol? Árulnak ilyet boltban? Hogy kakaó, oszt nyúl van benne? Van ennek receptje? Fogj egy közepesen kövér tapsifülest, végezd ki guillotine alatt, csorgasd a vérét a szőnyegre, vágj rajta kisebb lyukakat, hogy szellőzzön, aztán nyomd bele a kakaóba? Az is érdekelne, hogy egyáltalán nyersen, sülve vagy főve kell a nyulat a kakaóba tenni, egyben vagy szeletelve, minden testrészt bele kell-e tenni? Mondjuk a füle az olyan jópofa lenne, ahogy kikandikál a bögréből. Ja és, hogy hideg vagy forró legyen a tej. Meg házi vagy bolti?
Mi tagadás. Eléggé megijedtem, úgyhogy elegánsan, mintha csak vécére mennék, elsétáltam, és egy másik kocsiban ültem le. Más se hiányzik, mint hogy nyúlnak nézzen aztán beleaprítson a barátja kakaójába. Nincsenek is tapsi füleim…
