Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokat kell várni a kórházban a szakorvosi vizsgálatra, és elképesztően hosszúak a várakozási listák is. Van-e erre gyógyír?
– Véleményem szerint a szakorvosi rendelést ki kellene helyezni a városba. Minden nagyobb európai városban az egészségház keretében van a szakorvosi rendelés. Egy poliklinikai részt alakítanak ki, ahol ellátják a járóbetegeket. Ezzel nálunk is megoldható lenne a cukorbetegek kezelése, de például a bőrgyógyász, a fül-orr-gégész és a pszichológus is ott dolgozhatna. Mivel azonban ez itt nem így működik, és a betegek a kórházba jönnek a panaszaikkal, ez óriási megterhelést jelent a számunkra. Ha ezek a szakrendelések az egészségház keretében folyhatnának, akkor nemcsak a pácienseknek lenne jobb, hanem a kórházat is tehermentesíthetnénk.
Ez pénzkérdés?
– Pénzkérdés és megfelelő hozzáállás kérdése is az aktuális politikai nomenklatúra részéről, hogy egy ilyen gondolatot támogatni tud-e. Az, hogy a kórházba naponta több százan bejárnak, egyéb veszélyeket is rejt magában azon kívül, hogy hatalmas a tumultus. Gondoljunk csak a fertőző betegségek behurcolására.
Hogyan lehetne még javítani a betegellátáson?
– Szerbiában már sok városban megszervezték, Szabadkán is el kellene kezdeni a házi betegápolást. Nem a rendelő orvos terhére menne ez, hanem egy külön csoportot alakítanánk, amely saját járművel járná a terepet. Laboratóriumi mintát vehetnének, EKG-t csinálhatnának, infúziót és sebeket köthetnének stb. Ez lényegesen kényelmesebb lenne a betegeknek, s olcsóbb megoldást jelentene az egészségügynek is.
A szabadkai egy regionális közkórház. A doktornő már évekkel ezelőtt szorgalmazta az onkológiai központ létrehozását. Hol tart ez a kezdeményezés?
– Az ötlet szintjén maradt, pedig nagyon komoly támogatást kaptunk a kamenicai intézettől. Szabadkán végeznénk a diagnosztizálástól kezdve a gyógykezelésig mindent. Mivel a sugárterápiát is itt kaphatnák meg a betegek, tervben volt két sugárgép telepítése. Sajnos azonban pénz nélkül és politikai vagy más összefogás híján ez a terv nem valósult meg. Én ennek ellenére nem adom fel. A központ azért lett volna kiemelt fontosságú, mert nemcsak az észak-bácskai körzetet fedte volna le, hanem a nyugat-bácskait és a bánátit is el tudta volna látni, és sokat jelentett volna a betegek számára, mert nem kellett volna messzire utazniuk, és csökkent volna a várakozási idő is. Kamenicán ugyanis csak két sugárgép van, pedig az európai uniós szabványok szerint minden 250 000. lakosra kell jutnia egy sugárgépnek. Vajdaság kétmillió lakosát tekintve ez nyolc gépet jelentene, de nekünk az is rengeteget számítana, ha itt lett volna kettő. Ha a polgárok bizalmat szavaznak nekem, és tartományi képviselő leszek, szorgalmazni fogom az onkológiai intézet megnyitását és a házi ápolást is. Ezenkívül a mentőszolgálat is átszervezésre szorul, s ezt is feltett szándékom kezdeményezni. A mentőszolgálatot szerintem a kórház közelébe kell hozni, méghozzá azért, hogy rajta keresztül juthassanak be a betegek a kórházba. Ez nem jelenti azt, hogy a mostani mentőszolgálat nem maradhat meg, dehogynem, szükség van rá az éjszakai sürgősségi ellátásban, de pillanatnyilag az a helyzet, hogy lényegesen több beteg jelentkezik a kórház sürgősségi osztályán az ügyeletek idején, mint a mentőállomáson. Ez nincs rendjén, főleg azért nem, mert túlterheli a sürgősségi osztályt. Itt ugyanis az életmentésről lenne szó, és a legjobb orvosaink így túlterheltek lesznek. Nyilván ehhez idő, összefogás meg pénz kell.
Ahhoz, hogy jó legyen a betegnek, sok egyéb dolog mellett az egészségügyi személyzet képzettsége, megfelelően beosztott terhelése és javadalmazása szükséges. Amikor ez a beszélgetés folyik, az országban több ezer egészségügyi dolgozó figyelmeztető sztrájkot tart.
– Rettenetesen nehéz anyagi körülmények között dolgoznak az emberek. Ha egy orvos csupán arra a tudásra hagyatkozik, amit az egyetemen szerzett, akkor az egészségügyben óriási bajok vannak. Ebben a pillanatban a továbbképzéseknek a finanszírozására, a kongresszusokon való részvételre, a szakkönyvek megvásárlására szinte nincs is lehetőség. Egy-egy konferenciára elutazni olyan hatalmas összeget igényel, hogy az orvostársadalom képtelen kifizetni. Maradnak hát a hazai továbbképzések, a szakirodalom és az internet. Én tagja vagyok az Amerikai Onkológusok Társaságának és az Európai Onkológusok Társaságának, s ennek köszönhetően jutok hozzá minden hónapban a szaklapokhoz. Persze a tagsági díj ezekben a szervezetekben is óriási, de még mindig kevesebb, mint elutazni egy kongresszusra, ami egy orvos többhavi bérét is felemészti. Ezenkívül nagy gond a káderhiány. Túlterhelt a középkáder és az orvos is. Ha módom lesz rá, kezdeményezni fogom az egészségügyi törvény megváltoztatását, mert meggyőződésem, hogy a törvényalkotók olyan emberek, akik sohasem végezték azt a munkát, amellyel az egészségügyi dolgozók nap mint nap megküzdenek.
