Azzal kezdjük a beszélgetésünket, hogy egy nagycsaládot fenntartani mindig nehéz, de háborúk idején nyilván sokkalta nehezebb, mert az embernek nemcsak magáról kell gondoskodnia, hanem a körülötte lévő apróságokról is. Fabó Dudás Róbert és felesége, Andrea négy gyermeket nevelnek, s azt mondják, a háborúk idején talán nem is volt annyira kilátástalan a helyzet, mert nyilvánvaló volt, hogy a háborúskodásnak vége lesz egyszer.
– Ez a gazdasági válsággal és nem megfelelő magánosításokkal terhelt mostani időszak sokkal, de sokkal nehezebbnek tűnik, mint az inflációs periódus, amikor mindenki egyformán nincstelen volt. Még a pénzromlás idején is elő tudtuk teremteni a megélhetés feltételeit, nem nélkülöztünk. Most viszont két keresetből sem kaphatják meg a gyerekek ugyanazt. Az élet a háborús körülményeknél is rosszabb lett. Bevállalós volt persze családot alapítani, és négy gyereket vállalni, de az első két gyermek nem jelentett több gondot, mint bárki másnak abban az időben. Amikor a harmadik érkezett, még munkaviszonyban voltam, a negyedik azonban már nem kopogtatott, váratlanul jött, de ez nem okozott bajt, hiszen úgy gondolom, az élet a gyerekekről szól – mondja Róbert, majd hozzáteszi: ez azzal jár, hogy egyszerűbben kell élni, a gyerekeknek pedig meg kell tanulniuk, hogy szerényeknek kell maradniuk. Megeszik időnként a zsíros kenyeret is, és nincs olyan étel, amire azt mondanák, hogy nem szeretik. A tankönyveket rendszerint kéz alól vásárolták, vagy egymásnak adták át.
A család igen aktív a nagycsaládosok egyesületében és újabban a cserkészszervezetben is. Felmerül a kérdés, hogy mennyiben segíti a szülői munkát a társadalmi szerepvállalás.
– Nagyon sokat segít a nagycsaládosok egyesülete, a cserkészek vagy a Női Fórum munkájában való részvétel. A szervezetek között rengeteg az átfedés, de ez szerencsére senkit sem zavar. A gyerekeink éppen ezeknek a szervezeteknek köszönhetően tudtak elmenni kirándulni még a montenegrói tengerpartra is. Ez esetben az is nagyon jó, hogy a többiek is hozzájuk hasonló körülmények közül kerülnek ki, ugyanolyan szerények, és nem közösítik ki egymást. Az pedig szintén fontos, hogy olyan közegben vannak, amelyben mi is minden tekintetben megbízunk. A legfontosabb megtanulni, hogy egyszerűen is lehet teljes életet élni, lehet örülni egy labdának, egy 14-15 éves közös számítógépnek vagy egy használt mobiltelefonnak, amely csak azt tudja, ami a legszükségesebb. Lehet ugyan, hogy többet szeretnének, de nem is követelőznek – sorolja Andrea asszony, férje pedig hozzáteszi, hogy a legutóbbi búcsúban, miután végigverekedték magukat a vásári forgatagon, a gyerekek csak 10-10 deka cukorkát kértek.
A gyermekek azonban nőnek: a legidősebbnek ősszel középiskolába kell indulnia, s ez akarva-akaratlanul is megnehezíti a család életét.
– Ahogy nőnek, mind komolyabb problémák merülnek fel, és nehezebb is lehet, mint amilyen most, de bízom benne, hogy az élet hoz majd megoldásokat is. Hívő ember vagyok, s azt vallom, ha Isten adott báránykát, ad hozzá legelőt is. Voltunk igen sokszor máskor is szinte kilátástalan helyzetben, s mint valami varázsütésre egyszerre megoldódtak a gondjaink. Vannak barátaink, akikre számíthatunk, de részükről a segítség valóban nem könyöradomány. Mindig megkérdezik, hogy tudnak-e segíteni, és elfogadjuk-e azt. Abban viszont biztos vagyok, hogy gyerekeinknek a minimumot minden körülmények között meg tudjuk teremteni, és ezt a célt sosem szabad feladni – hangsúlyozza Róbert.
A családfő tavaly november óta a minisztérium alkalmazásában levő falugazdász, mivel diplomás agrármérnök, a szerződése azonban a nyár közepén lejár. Reméli persze, hogy sikerül továbbra is a szolgálatnál maradnia, hiszen a földműveseknek minduntalan segítség kell a különféle ügyintézésekben, de mint mondja, ha nem jön össze, akkor sem dől össze a világ, ha más nem akad, majd lesz alkalmi munka meg esetleg jószágnevelés, mint korábban.
