A Szerbiai Képviselőház a télen kidolgozott egy viselkedési kódexet a köztársasági képviselők számára, amelyet a leendő összetételű parlamentnek kell(ene) majd elfogadnia. Az illetékesek nyilván úgy ítélték meg, hogy a leköszönő képviselőknek erre nem volt szüksége. A kódex értelmében a képviselőknek az előírt szabályokkal összhangban kell viselkedniük nemcsak a parlamentben, hanem minden nyilvános fellépésen, televíziós szereplés alkalmával és a polgárokkal való kommunikációban. Többek között tiszteletben kell tartaniuk az általános etikai értékeke t és elveket; tisztességesnek, becsületesnek, elfogulatlannak, a nyilvánossággal való kapcsolatban nyitottnak, a polgárok irányában elérhetőnek, az állami vagyonnal szemben pedig felelősségteljesnek kell lenniük. Amennyiben a parlament elfogadja a dokumentumot, a viselkedési kódex megszegői a tervezet szerint akár háromhavi fizetés megvonásával is büntethetőek lesznek.
Sajnálatos dolognak tartom, hogy külön kódexszel kell(ene) biztosítani a köztársasági képviselők viselkedését. Úgy gondolom, hogy a legmagasabb hatalmi szerv tagjaiként, nekik minden pillanatban példát kellene mutatniuk. Egy értelmes emberi lény számára azt sem kell(ene) külön hangsúlyozni, hogy legyen becsületes, és ne herdálja el a nem a saját tulajdonában lévő vagyont. Mindennek tudatában, felmerül a kérdés, vajon mi késztette a kódex kidolgozásának ötletadóját arra, hogy szabályozni kell(ene) a képviselők viselkedését. Valamilyen módon erre a kérdésre ad választ a Blic napilapnak az olvasói körében a közelmúltban végzett közvélemény-kutatása. A megkérdezettek 59,4 százalékának a képviselő hallatán első asszociációként a lopás jutott eszébe, az olvasók 21,1 százaléka a képviselővel először a különféle privilégiumokat, 15,1 százalékuk pedig a lustaságot kötötte össze. A megkérdezettek mindössze 2,7 százalékát emlékezteti a képviselő olyasvalakire, akit ő választott meg saját küldöttjének a parlamentben, és elenyésző azoknak az olvasóknak az aránya (1,4 százalék), akik a képviselőben mindenekelőtt szakembert látnak.
Nem tudom, hogy egy viselkedési kódex bevezetése mennyire bizonyulna hatékony eszköznek a képviselők magatartásának megregulázására, azt sem tudom megmondani, hogy egy ilyen szabályzat javítana-e a törvényhozó hatalom képviselőinek megítélésén, de biztos vagyok abban, hogy a képviselői tisztséggel járó teendők elvégzését szinte semmiben sem lendítené előre, márpedig a képviselőnek az az elsődleges feladata, hogy tegyen valamit az általa képviselt nép boldogulásáért, az eközben tanúsított erkölcsös és tisztelettudó viselkedésének pedig magától értetődőnek kell(ene) lennie. Ahhoz, hogy mindhárom téren tényleges előrelépés szülessen, meggyőződésem szerint Szerbiában ebben a pillanatban csak egyetlen megoldás lehetséges: a többségi választási rendszer bevezetése köztársasági szinten.
Ez röviden azt jelenti, hogy 250 választókörzetre osztjuk az országot, az érdekelt pártok, koalíciók, polgári csoportosulások egyéni jelölteket állítanak, ha valaki egy adott kerületben megszerzi a szavazatok abszolút többségét, bekerül a parlamentbe, ha ez senkinek sem sikerül, akkor a két legeredményesebb jelölt a második körben megmérkőzik, s aki több szavazatot nyer, az lesz a képviselő. Ennek az elképzelésnek nyugodtan felróható, hogy a kontinentális Európában manapság már sehol sem alkalmaznak ilyen választási rendszert (legfeljebb a kombinált választási rendszer részeként), de nem is nagyon tudok Európában olyan parlamentet, amely akkora mértékben a végrehajtó hatalom bábja legyen, mint ahogyan az Szerbiában. Jogosan támadható ez az ötlet továbbá azzal is, hogy egy ilyen rendszer bevezetése igazságtalan lenne, hiszen megtörténhet, hogy egy párt akár ötven jelöltje is másodikként végzi, ami annyit jelent, hogy sok ezer megszerzett szavazat mellett sem lesz az adott pártnak képviselője a parlamentben, de bizonyos tekintetben a jelenlegi választási rendszer is „igazságtalan”. Az ötszázalékos küszöbnek köszönhetően megtörténhet, hogy egy bizonyos politikai erő hatvan százalékos részvételi aránynál kétszázezer szavazattal sem szerez egyetlen képviselői helyet sem, egy másik pedig mindössze néhány ezerrel több szavazattal azonnal 15-16 képviselői mandátumhoz jut. A választási küszöb a parlament hatékony tevékenységét hivatott biztosítani, ne legyen a tisztelt házban sok kis politikai erő, amely fékezi az érdemi munkát, és ilyen értelemben jogos a megléte.
Meglátásom szerint a többségi rendszer teljes egészében ezt a hatékonyságot szolgálná. Bizonyos szempontból talán igazságtalan lenne, de mindenképpen hatékony és célszerű! A képviselők közvetlenül a szavazóiknak köszönhetnék a képviseleti megbízásukat, nem pedig a pártvezetésnek, amely a választási lista élére helyezte őket, ezért minden képviselő érdekelt lenne azért, hogy viselkedési kódex nélkül is minden pillanatban viselkedjen, és tisztségének nevéből eredően képviselje azokat a polgárokat, akik az adott helyre megválasztották, és ha ezt nem teszi kellőképpen, akkor vállalja a felelősséget a következő megmérettetések alkalmából. Ennek következtében remélhetőleg sokkal eredményesebben működne a parlament.
A szerbiai képviselők jelenleg nem a szavazóknak, hanem elsősorban pártjaiknak köszönhetik megbízásaikat, aminek függvényében mindenekelőtt pártjaikat is képviselik, és csak azt követően a népet. Ezzel ellentétben a többségi választási rendszer esetében mindig a szavazópolgáré lenne a döntő szó. Teljes mértékben kiküszöbölhető lenne a szavazó átverése, például az, hogy egy adott listáról a „húzónevek” sorra átmennek a végrehajtó hatalomba, és az őket követő személyek kerülnek be a parlamentbe. Ha a képviselő lemond, börtönbe kerül, meghal, vagy bármi más módon megszűnik a mandátuma, akkor az adott kerületben új választást tartanának, nem pedig a párt helyezne valaki mást a helyére. Ez lenne a demokrácia, a nép uralma. Jelenleg sokkal inkább pártokráciában élünk.
A többségi választási rendszer esetében nem történhetne meg, hogy százezer lakosú város képviselő nélkül marad az országos parlamentben, és nehezen lenne elképzelhető, hogy valaki pártfegyelemből a saját választókörzetében élő emberek ellen szavaz a képviselőházban. Azoknak a pártoknak lenne sok képviselőjük a parlamentben, amelyek a saját környezetükben szakemberként elismert és tiszteletet élvező, erős egyéniségekkel rendelkeznek, nem pedig karrierhajhász talpnyalókkal. A pártvezetés lenne hálás a képviselőnek, mert győzelmével egy helyet biztosított a pártnak, és nem fordítva. A polgárok a sajátjuknak éreznék a képviselőket, akik tiszteletet élveznének, a képviselőháznak súlya lenne, az illetékeseknek pedig véletlenül sem kellene viselkedési kódex kidolgozására fecsérelni a drága időt és energiát.
Talán ekkor a szavazópolgár azt is érezhetné, hogy a méregdrága választások, az azt megelőző cirkusz, és azt követő bohózat róla, az ő jövőjéről és sorsa alakulásáról, nem pedig egy szűk réteg – politikusi kaszt – megélhetőségéről szól.
