Húsz évvel ezelőtt, a háborús és benzinínséges korban, a hangulathoz illő sötét tavaszi estén barátommal biciklivel karikáztunk valamelyik oromhegyesi dűlőúton a Zitzer Clubba. Nem biliárdozni vagy mulatozni, hanem csak körülnézni, hogy miként élnek ott azok az emberek, akik nem akarnak odaveszni egy értelmetlen – ha egyáltalán van értelmes – háborúban, inkább a börtönt kockáztatják. Persze azt sem mondhatjuk, hogy Oromhegyesen biztonságban volt az életük, hiszen akkoriban ellenségként tekintett a hatalom a háborús ellenállókra.
Két évtized múltán már ragyogó tavaszi napsütésben – bár ez most nem a hangulatot tükrözi – és autóval érkeztem a faluba, hogy Balla Lajos Lacival, a helyi közösség frissen újraválasztott elnökével, akkori képviselővel, iskolaigazgatóval és a Zitzer Club életének a szervezőjével felelevenítsük az egykori történéseket.
Amikor az oromhegyesi ellenállás kerül szóba, azonnal a te nevedet emlegetik.
– Május elején mintegy 220 tartalékos kapott behívót a faluban – idézi föl a húsz évvel ezelőtti történéseket Balla Lajos –, és ha a 2000 lakosból kivonjuk a nőket, a gyerekeket és az öregeket, akkor az derül ki, hogy minden második hadköteles férfit el akartak vinni. Május 11-én kellett volna bevonulniuk, s azon a napon Magyarkanizsáról erőszakkal el is vittek egy autóbusznyi férfit, ekkor derült ki, hogy a szükséges behívónak a tízszeresét küldték ki, hogy a katonakötelesek legalább egytizede eleget tegyen a parancsnak. Május elején nem én, hanem a nők kezdtek el szervezkedni Oromhegyesen, mégpedig az egészségház dolgozói, és ők kértek meg, hogy segítsek megszervezni egy tiltakozó nagygyűlést. A nyilvános rendezvényt be kellett jelenteni a rendőrségen, de csupán az okozott bonyodalmat, hogy a nők nem tudták megmondani, meddig fog tartani, ennek ellenére azonban nem tiltották be. Végül 96 napig tartott. Május 10-én délután rendeztük meg az összejövetelt, lehettek 700–750-en, talán húsz százalékban nem idevalósiak. Ágoston András, Varga Zoltán, Nenad Čanak és én mondtunk beszédet. A tiltakozók megfogalmazták a követeléseiket, s legalább azt el szerették volna érni, hogy tárgyaljanak velük. Másnap ugyan eljött a magyarkanizsai polgármester és a végrehajtó bizottság elnöke, az emberek elégedetlenségét mégsem csillapították, mert arról beszéltek, hogy nem tartozik a hatáskörükbe a követelések kielégítése, a kérdésekre pedig nem tudtak vagy nem akartak válaszolni.
Mit követeltek a tiltakozók?
– A naivitásukról árulkodó dolgokat, de ezek az akkori közhangulatot tükrözték. Követelték, hogy vonják vissza a mozgósítási parancsot, jöjjenek vissza azok, akiket már a frontra vittek, a külföldre menekültek térhessenek haza büntetlenül, végül pedig, hogy alakítsuk meg a község békeligáját.
Gondolom, fontos volt, hogy a világ tudomást szerezzen a megmozdulásról.
– A nagygyűlés előtt már értesítettünk 30–40 külföldi politikai szervezetet és a sajtót, Londont, Washingtont, Rómát, Budapestet. Nem volt nehéz dolgunk, hiszen az MTI-től a BBC-ig voltak ismerőseink. A nagygyűlés másnapjának reggelén már hallgattam a Kossuth rádió tudósítását az eseményről.
Tudjuk, hogy ezzel nem ért véget, sőt éppen csak elkezdődött a megmozdulás, miközben tankok vették körül a falut.
– Néhány héttel korábban hoztak létre kaszárnyát Magyarkanizsán, és ott 38 tankot helyeztek el, azok vonultak ki. Mint utólag megtudtuk, már vasárnap délelőtt. Az egyik tartalékos körüljárta a falut, ő számlálta meg a páncélosokat. Elbeszélgetett a legénységgel, és elmondták neki, hogy be van töltve az éles lőszer, a tűzparancsot várják, s ha bármilyen rendellenesség történik, meg is kapják. A hatalom nyilvánvalóan fegyveres felkeléstől tartott. Távolabb elhelyeztek további 54 páncélost, kiürítve a zentai kaszárnyát, de két nap múltán mindet visszarendelték Kasza Józsefnek, Pál Sándornak és Csubela Ferencnek köszönhetően, akik Miloševićnél verték az asztalt.
Zitzer Clubként, később Zitzer Szellemi Köztársaságként emlegették a mozgalmat. Nem mondanám, hogy akkoriban ti vagy bárki más, aki a háború ellen lépett föl, ziccerhelyzetben lett volna.
– Mi valójában jól, szinte maradéktalanul kihasználtuk a helyzetünket, attól függetlenül, hogy ez a név véletlenszerű. A nagygyűlést követően ugyanis a tartalékosokkal átvonultunk a Zitzer vendéglőbe, a kőolajipari vállalat egykori barakképületébe, s hajnali fél 3-kor úgy váltunk el, hogy reggel 6-ra mindenki, aki be akar költözni, magával hozza a legszükségesebbeket. Játszva megoldottunk minden gondot, mivel kiképzett tartalékosok voltunk. Matracokat kaptunk az óvoda napközijétől, lakodalmi főzésekben is tapasztalt asszonyok vállalták az élelmezés vezetését, és aznap este a hadseregbe való bevonulás helyett több mint százan beköltöztek az étterembe.
Száznál is több embernek békeidőben sem könnyű élelmet tenni az asztalra…
– Sorban jöttek a telefonhívások és utána az élelmiszer-szállítmányok is. Utasi Jenő tóthfalusi plébános az ottani konviktusba érkezett szállítmány egy részét ajánlotta föl; a szomszédos Velebitről Bogdan Bogdanović krumplit és hagymát küldött; utána egy magyarkanizsai kereskedő, Slobodan Tomin kérdezte meg, hogy elfogadjuk-e, ha hoz sót, cukrot, babot és tartós élelmiszereket. Ezt követően az egész Vajdaságból ajánlottak föl élelmet, még birkát és disznót is. Ellátási gondunk tehát nem volt. Kedd esténként a Napló gárdája mutatta be az újságot, és ki mennyit szánt, annyit fizetett a lapért, s ez a pénz szintén a költségek fedezését szolgálta.
Lassan vagy nem is nagyon lassan kulturális központtá is vált a tábor.
– Több mint 140 vajdasági művész lépett föl, de másfél hónap múltán biztonságérzet vagy inkább álbiztonságérzet alakult ki az emberekben, s lanyhulni kezdett az érdeklődés. Látták, hogy „minden rendben van”, sokan hazajártak aludni, meg az aratás is jött. Ekkor döntöttünk úgy, hogy felkérünk neves magyarországi művészeket, hogy fellépésükkel buzdítsák az embereket. A legnépszerűbbek nem jöttek félelmükben vagy más okok miatt, többen viszont úgy érezték, hogy itt a helyük: Hevesi Tamás, Dinnyés József, Kalapács József vagy Waszlavik László. Megtörtént, hogy 2000-es közönség kísérte figyelemmel a koncertet.
Mintha a még nagyobb bajt kerestétek volna, amikor június vége felé kikiáltottátok a Zitzer Szellemi Köztársaságot, hiszen ezt – ha nem szellemi, hanem területi köztársaságra gondolnak – kívülről akár komolyan is vehették.
– Úgy is vették, bár mi ezzel csak azt a helyzetet akartuk parodizálni, hogy akkoriban, a boszniai harcok idején jóformán már minden falu köztársasággá akart alakulni. Komolyan vettük mi ezt a játékot: alkotmányt hoztunk, kiírtuk és lebonyolítottuk a választásokat, be akartuk mutatni, hogy miként kellene működnie egy köztársaságnak. Egyébként a szellemi köztársaság csak ’93-ban és ’94-ben „terebélyesedett ki”, amikor például Németország szinte minden nagyvárosában konzulátus alakult, Budapesten nagykövetség jött létre, a svédországi konzulátust pedig mind a mai napig működtetik, s ha háborúellenes aktivista megy hozzájuk, ebéd után Zitzer-tortával lepik meg. Ők azóta is minden évben küldenek egy kisebb összeget az egészségháznak, bizonyára azért, mert tudják, hogy onnan indult ki az egész háborúellenes mozgalom. Hogy mennyire volt veszélyes a játék? Abban a helyzetben már nem volt értelme a kockázatot mérlegelni, különösen az első napok után, 92 tankkal körülvéve. Egy fiatalember ezt így fogalmazta meg: legföljebb idejönnek, szétvernek bennünket, és lelőnek. Akkor legalább az asszony tudja, hogy itt haltam meg, megfogja a sarkam, és áthúz a temetőbe. Ha viszont elmegyek Baranyába, ott a továbbiakban végképp nincs választási lehetőségem.
Értékelhetünk? Mit értetek el?
– A legfontosabb, hogy nem ment el a 220 ember a harctérre, sőt jöttek hozzánk máshonnan is szerbek, horvátok, albánok, akik nem akartak bevonulni. Voltak ugyan mozgósítások később is, de néhány hét múltán már nem vitték a frontra az embereket. A válságtörzsünknek csak két tagja került börtönbe három, illetve négy hónapra, parancsmegtagadás miatt. Az ellenem folytatott eljárás csupán az ügyészségi vizsgálatig jutott 1996-ban, igaz, az ország védelmi erejének az aláásását szándékozták rám bizonyítani, de miután a vizsgálóbírónak elmondtam, hogy szövetségi képviselő vagyok, s katona viszont nem voltam, megszüntette a vizsgálatot.
Ha most megtekintenénk a Zitzer Clubot, a barakképületet, mit látnánk?
– Azt, hogy egyre romlik az állapota. A helyi közösség tulajdonát képezi, pályázunk is minden évben itthon és Magyarországon egyaránt, hogy rendbe hozzuk, de kedvező választ nem kapunk. Pedig jól jönne a fiataloknak, a sportolóknak és a nyugdíjasoknak. Persze, nem adjuk föl.
És jó lenne, ha a háborúellenes megmozdulás tárgyi emlékeként is megmaradna.
– Egy emléktáblát is el kellene helyezni a falán.
