Belgrádban tartottak néhány hónapja egy koncertet, ahol felvonult a magunk mögött hagyott háborús évtized kifakult sztárjainak színe-java. A múlt héten történt események szintén olyan benyomást keltettek, mintha hatalom és ellenzék egy választások utáni retrópartit szervezett volna a nagyérdeműnek. Oda-vissza röpködtek a vádak. A haladók néhány zsáknyi szavazócédulával álltak a nyilvánosság elé, amiről először azt állították, egy konténerben találták Belgrádban. Később kiderült, hogy egy szerbiai városból származnak, majd végül Pancsova merült fel, mint lehetséges származási hely. A demokraták cáfolták a vádakat, azt állították, Nikolić káoszt igyekszik teremteni az országban, így próbál szavazókat szerezni a második forduló előtt. Míg a haladók szerint a demokraták Lengyelországban nyomtatták a hamis szavazólapokat, amiket aztán kicseréltek a leadott szavazatokkal, addig a demokraták szerint a haladók loptak el szavazatokkal teli zsákokat a szavazatszámlálást követően.
Megdöbbentő, hogy 12 évvel Milošević rezsimjének bukása után ilyen események kísérjenek egy választást, hogy egyáltalán felmerül a választási csalás vádja, ám mégis így van. Azt, hogy pontosan mi az igazság, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Miért? A magyarázat egyértelmű. Amennyiben kiderülne, hogy a demokraták valóban csaltak, az erkölcsileg megsemmisítené e pártot, kiegyenlítené őket a kilencvenes évek ügyeskedő rezsimjével, Tadić karrierjének pedig annyi lenne. Ha viszont az ellenkezője derülne ki, az Nikolić politikai pályafutásának vetne véget. Éppen ezért már most borítékolható, hogy az igazságügyi szervek ítélete lényegében semmin sem fog változtatni. Mindkét oldal besáncolja magát jelenlegi pozíciójába és négy éven keresztül egy állóháború zajlik majd.
Tény azonban, hogy az elmúlt napokban felvázolt választási csalás végrehajtására megvolt a megfelelő mozgástér. Ezúttal két fontos hiányosságra térnék ki, amit az illetékes állami szerveknek kutyakötelességük lett volna kiiktatni.
A haladók csalásra vonatkozó tézisének egyik alaptétele, hogy a névjegyzékben nagyobb számú szavazó szerepel, mint amennyi a valós szavazók száma. A választások előtt Milan Marković illetékes miniszter büszkén közölte, elkészült az elektronikus névjegyzék, ami azt is jelenti, hogy végre kiszűrik az elhunytakat, azokat akik esetleg kétszer szerepelnek a rendszerben és a többi hiányosságot. Ennek kapcsán Đorđe Vuković a CeSID szakértője azt mondta, reálisan 5,5 millió embernek kellene a letisztított névjegyzékben szerepelnie. Ehhez képest, a Köztársasági Választási Bizottság a kampánycsend beállta előtt megállapította, hogy Szerbiában több mint 6,7 millió ember rendelkezik szavazójoggal. Az eltérés több mint 1,2 millió ember.
De induljunk ki abból, hogy a tavaly októberi népszámlálás eredményei szerint Szerbiának 7,12 millió lakosa van. Ebből következik, hogy amennyiben valóban 6,7 millió ember rendelkezik szavazójoggal, akkor mindössze 350 000 kiskorú, 18 évnél fiatalabb személy él az országban. A demográfiai adatok szerint évente mintegy 90 000 gyerek születik, ha pedig ezt a számot a 17 kiskorú évvel beszorozzuk, akkor 1,5 milliót kapunk.
A két szám nagyjából stimmel. Tehát a csalás végrehajtásához szükséges alapok megvannak. A kérdés: ha egyszer a miniszter bejelentette, hogy letisztázzák a névjegyzéket, akkor a hatalom hogyan engedhette meg magának azt a luxust, hogy ezt nem tette meg.
A választási folyamat másik Achilles-sarka pedig a szavazatszedő bizottságok. Azok az emberek, akik a szavazóhelyeken ülnek és közvetlenül részt vesznek a választás lebonyolításában. A VMSZ szabadkai választásokra vonatkozó kifogásainak egy része pont e testületek munkájára vonatkozott. Maglai Jenő, a párt szabadkai első embere elmondta, több helyen is olyan emberek voltak e bizottságok elnökei, akik egész egyszerűen képtelen voltak ellátni feladatukat, emiatt sok helyen késve nyíltak meg a szavazóhelyek és feltételezhetően a szabálytalanságok egyike másika is emiatt történt. Jól tudjuk: a szavazatszedő bizottságokban végzett munkára nagy a konkurencia. Egy napi munkáért az emberek szép pénzt kapnak, a pártok pedig ezzel hálálják meg aktivistáiknak a kampányban kifejtett munkát. A gond akkor keletkezik, ha egy-egy párt nem tud megfelelő kvalitású embereket állítani ezekre a helyekre, vagy egész egyszerűen nem figyel erre oda. Tavaly októberben volt szerencsém részt venni a népszámlálásban. A jelölteknek egy többnapos képzésen kellett részt venniük és csak azok végezhettek végül terepi munkát, akik a képzés végén a kötelező teszten átmentek. A választások fontosságára való tekintettel a lebonyolításnak ezt a szintjét is professzionalizálni kellene, vagy legalábbis a megfelelő szintre emelni. Egy bizonyos iskolai végzettség alatti személyek nem végezhetnek ilyen érzékeny és fontos állami feladatot és itt is felkészítést és vizsgát kellene lebonyolítani a jelöltek között, pont azért, hogy csakis olyanok ülhessenek e bizottságokban, akik képesek a munkát elvégezni. Ezzel a csalásnak még a lehetőségét is kizárhatnánk.
Milošević idejében a koszovói albánok szavazatai biztosítottak manipulálási lehetőséget az akkori hatalomnak. Ha valami elvárható lett volna az elmúlt évtizedben, az a választási rendszer rendbeszedése, pont e rossz tapasztalatok miatt. Egy biztos: amíg a fentiekhez hasonló mértékű hiányosságok tapasztalhatók a rendszerben, addig bőven akad lehetőség csalásra és ámításra is.
