Egyik ismerősöm rosszul lett a munkahelyén, s a közelben lévő sürgősségi rendelőbe ment el segítséget, orvosi kezelést kérni, egyébként is tüdőgondok miatt kezeltette már egy ideje magát. A rendelőben meglehetősen hidegen fogadták, s mivel akkorra már magához is tért, betegnek sem tartották különösebben. Abba pedig már tényleg nem akartak belemélyedni, hogy mitől alélt el néhány perccel azelőtt. Az orvos, szó szerint, a közvetkezőket írta a leletre: „a közelben dolgozik és betért”…
Később derült ki, hogy a rosszullétei amiatt vannak, hogy a legelső orvos, aki a rosszulléteket követő vizsgálatok sorozatában foglalkozott vele, nagyobb adagot írt fel egy bizonyos gyógyszerből, mint az az illető súlyának, testalkatának megfelelt volna. Nem emlékszem pontosan: kétszer vagy háromszor nagyobb adagot. Ez az első orvos után még vagy három-négy különböző doktor nyert betekintést abba, hogy miből mennyit szed az illető, s hogy milyen panaszai vannak az utóbbi időben. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy valami nincs rendben. A megoldás akkor született meg, amikor egy magánrendelőhöz fordult, ahol azonnal észrevették, mi lehet a gond. Azóta a hirtelen rosszullétek elmúltak. Pénzbe került. Reméli, hogy többé nem kell munka után „betérnie” a sürgősségire.
Egy másik ismerősömnek az édesapja lett rosszul a múlt hétvégén. Képtelen volt a vizelet kiürítésére, ezért az egyik vajdasági helység rendelőjéhez fordult. Mivel ott nem tudnak foglalkozni az ilyen esetekkel, átirányították a legközelebbi, másik helységben lévő kórházhoz. Ott viszont az urológia nem dolgozik hétvégén, ezért azt mondták neki: jöjjön vissza hétfőn. Ha a különféle protekciós szálak keresgetése nem járt volna eredménnyel, belegondolni is rossz, mi mindent kellett volna átélnie a következő napokban.
Nem kell mély gondolkodásba esnünk ahhoz, hogy valamennyien fel tudjunk sorolni a környezetünkből származó néhány hasonló példát. Sajnos, kevés az olyan család, amelyik nem tapasztalt meg legalább bizonyos kellemetlenséget, ha orvosi kezelésre szorult valamely tagja a múltban.
A legújabb európai kimutatás eredményeire sem volt szükségünk ahhoz, hogy sejtésünk legyen róla: nem a hazai betegellátás számít a világ legjobb betegellátásának. Mégsem jelentéktelen tény, hogy most már mindez hivatalos – „papírunk van róla”. Az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index legfrissebb kimutatása szerint ugyanis a hazai egészségügyi ellátás számít a legrosszabbnak a kontinensen, s még ahhoz is nagy előrelépésre lenne az országnak szüksége, hogy elérje a macedón vagy az albán szintet, a horvátországiról már ne is álmodozzunk. Mindenekelőtt a betegek jogainak a védelmét, az ellátás minőségét, a páciensekhez való viszonyulást és a gyógykezelés sikerességét vizsgálta felmérése során a svéd székhelyű Health Consumer Powerhouse kutatóintézet.
A reform talán gyenge kifejezés arra a folyamatra, amin a hazai egészségügynek mielőbb át kellene esnie. Itt a munkaszervezés komplett átalakítására, a dolgozók átnevelésére, egyes esetekben továbbképzésére vagy érdeklődésük felkeltésére, a betegellátáshoz való hozzáállás maximális módosítására lenne szükség. Mindez, természetesen, mégsem tarthat rövid ideig, de legalább el kellene indulni a megfelelő irányba.
Az orvosok is bevallják, hogy nem a pénz hiányán múlik minden. Az adatok szerint a szerb állam átlagban 240 eurót fordít a páciensek kezelésére évente. Lehet, hogy ez nem a megfelelő összeg, de a szakértők szerint ahhoz éppen elég lenne, hogy ne a legrosszabb európai betegellátást tudja szavatolni az orvosi segítségre szoruló polgároknak.
Amikor a betegellátáshoz való általános hozzáállásról beszélek, elsősorban arra gondolok, hogy hazánkban minimálisak a legyőzhető és megelőzhető betegségek feltárására tett erőfeszítések. A legnagyobb kockázati tényezők közé tartozó magas vérnyomást, cukorbetegséget sikeresen és olcsón lehet gyógyítani, ha időben felfedezik és megfelelőképp kezelik. Ehelyett nálunk inkább azzal foglalkoznak a rendelők és a kórházak, hogy a túladminisztrált munkamódszerrel összhangban jól megsétáltassák még azt a beteget is, akinek már sürgős lenne a kezelés mielőbbi megkezdése. Sokszor még a diagnózist sem sikerül pontosan vagy időben megállapítani.
Rengeteg az olyan történet, amelyben az érintett csak akkor tudta meg pontosan, mi a gond, amikor végül egy vagyont költve el magánorvoshoz fordult, miután bejárta az állami rendelők és klinikák vég nélküli labirintusát. Jómagam is tapasztaltam már, hogy az orvosnak sokkal fontosabb a számítógépbe gyorsan bepötyögni, mire panaszkodik a beteg, mint az, hogy vessen rá esetleg egy-két pillantást is.
Nem tudom, hogy ez az elmarasztaló európai jelentés elvezet-e majd addig, hogy valóban javítson az állam az egészségügyén. A kedélyeket, mindenesetre, sikerült felkorbácsolnia a felmérésnek hazánkban. Lehet, hogy amint megannyi más területen, úgy jövőre e tekintetben is megközelítjük majd az albán és macedón színvonalat.
