A hét folyamán mutatkozott be a nyilvánosság előtt új szerepkörében Ózer Ágnes, az újvidéki Városi Múzeum történésze, múzeumi főtanácsosa, 15 jelentős kiállítás, több magyar és szerb nyelvű kötet, számos tanulmány szerzője, májusban ugyanis átvette a Vajdasági Múzeum vezetését. Nyílt pályázatra jelentkezett, és mint mondja, büszkeséggel tölti el, hogy a lehető legnyilvánosabb módon került a tiszteletre méltó intézmény igazgatói székébe. Az „időzítés” sem volt akármilyen: a bejelentés egybeesett a Múzeumok Éjszakájára való készülődéssel. Ezúttal mégis inkább új, felelősségteljes szerepköréről faggattuk.
Igazgatóként hogyan képzeli el a Vajdasági Múzeum szerepét, jövőjét az elkövetkező években?
– A Vajdasági Múzeumot is érzékenyen érintette az utóbbi években tapasztalható általános hanyatlás. Ezenkívül a kulturális intézmények egyike-másika fokozottabban volt kitéve a politikai figyelemnek, mint amennyire az elfogadható lenne, és ez azt jelenti, hogy például a régi munkahelyemen szabadabban lélegezhettünk, mint itt. Én azt szeretném, ha ez a múzeum igazi múzeum lenne, és ha politikai elvárásokat támasztanak is iránta, azokat úgy tudjuk kanalizálni, hogy ne vétsünk a szakma szabályai ellen. A Vajdasági Múzeum nagyon érzékeny intézmény, amelynek kettős feladata van. Az egyik az, hogy a Magyarországra vándorolt szerbség kultúrájával foglalkozzon, mert a múzeum gyökerei valahol a Matica srpskában keresendők. Ennek megfelelően továbbra is külön figyelmet fordítunk a szerbség polgári életére, de kiállításainkat nemcsak Újvidéken – amely Magyarország legnagyobb szerb városa volt –, hanem szélesebb körben is be kell mutatni. A másik feladat, hogy a Vajdasági Múzeumnak kötelessége szem előtt tartani a tartomány nemzeti összetételét. Ez a múzeum azok az intézmények közé tartozott, amelyekkel a Magyar Nemzeti Tanácsnak is voltak szándékai, mivel úgy mértük föl, hogy vannak benne olyan gyűjtemények, amelyek kivételesen fontosak a vajdasági magyarság számára. A magyar nemzeti közösségnek tehát van érdekeltsége ebben az intézményben, csakúgy, mint a többi nemzeti közösségnek, amelyek régóta itt élnek. A tartomány multikulturális jellegét valamilyen módon meg kell mutatni. Ezenkívül szakmailag, tehát a káderállományban is meg kellene mutatkoznia a tartomány nemzeti összetételének, ám ennek ez az intézmény, az az érzésem, eddig nem igazán tudott eleget tenni. Felkarolták ugyan Korhecz Tamás egykori kezdeményezését, amit tartományi titkárként tett, az Együtt élni akciót, de ez a káderállomány összetételén nem látszik meg.
Szükségesnek tartja a káderállomány megújítását?
– Szeretnék olyan káderpolitikát folytatni, amellyel ezen a dolgon billenthetünk, olyan szakmunkatársakat, néprajzosokat toborozni, akik pótolnák a nyugdíjba vonult vagy elhunyt egykori oszlopos munkatársakat, hogy néhányat említsek a magyar ajkúak közül: Hegedűs Antal, Bánszky Mária, Erdélyi József, de ide sorolnám Fedora Bikart is, aki ugyan nem volt magyar, de kitűnően beszélt magyarul, és úgy ismerte a magyar kultúrát, mint a sajátját. Ilyen típusú emberek mostanság sajnos nincsenek. A helyzetet jól illusztrálja, hogy nincs magyar ajkú idegenvezető az intézményben és az egyébként kiválóan működő pedagógiai részlegben, sőt Olajos Anna konzervátoron és most már rajtam kívül más magyar nemzetiségű alkalmazottja nincs a 120 embert foglalkoztató Vajdasági Múzeumnak. Hozzá kell fűznöm, hogy a többi nemzetiség sincs jobb helyzetben, és én ezt problémának látom. Ezen szeretnék változtatni, még ha ellenállásba is fogok ütközni, hiszen minden létező munkahely be van töltve. Ha lehetőség mutatkozik rá, az igazgatóbizottsággal is tudatni fogom, hogy fontosnak tartom, hogy a Vajdasági Múzeum káderállománya valamilyen módon tükrözze a tartomány nemzeti összetételét, hogy a nemzeti sokszínűséget valóban kifejezésre tudjuk juttatni a munkánk során.
Milyen hát egy jó múzeum?
– Egy elmélet szerint a múzeumnak nyitottnak kell lennie: egy olyan háznak, amely nem bezárva tartja ajtajait, hanem az udvarában, a pincéjében, sőt a padlásán is zajlik az élet, és mindenki számára – a kíváncsiskodótól a tudományos kutatóig – elérhető. Gondolok itt arra is, hogy az irodalmi estektől a hangversenyeken át bárminemű rendezvény otthona lehet egy ilyen intézmény, mindené, ami összhangba hozható azzal a kiállítási anyaggal, ami az adott pillanatban foglalkoztatja.
Átörökíti-e egyes korábbi témáit az új intézménybe?
– A Duna menti németekkel továbbra is mindenképp foglalkozni fogok, de folytatni kell a korábbi ötletek megvalósítását is, melyek között a vajdasági szlovákság, az orosz emigránsok témája is szerepel. Szövögetjük a terveket a jövőre vonatkozóan, de ezeket természetesen magasabb distanciáknak is el kell fogadniuk.
A vajdasági magyarokat illetően milyen elképzelései vannak?
– Máris van egy közös projektumunk a zentai Városi Múzeummal, ami valójában az újvidéki Városi Múzeummal karöltve kezdett éledezni, és ezt a tervet én a programommal együtt átmentettem a Vajdasági Múzeumba. Pejin Attilával készítjük a projektumot, remélem, valóban életre keltjük majd az elképzelésünket.
Elképzelése szerint szükséges-e a szorosabb együttműködés a tartományban fellelhető számos múzeumi intézmény között, és ebben milyen szerepet játszhat a Vajdasági Múzeum, amely a fővárosi Nemzeti Múzeum után az ország második legnagyobb effajta intézménye, és egyben a legnagyobb vajdasági múzeum?
– Mindenképp. Korábban is tevékenykedtem ilyen irányban, például a Topolyai Múzeum részben az én közbenjárásomnak köszönhetően most már olyan potenciálokkal rendelkezik, hogy önállóan is megállná a helyét, és mindenképp megkezdheti saját fundusának feltöltését. Egyébként mindig szem előtt kell tartani, hogy a Vajdasági Múzeum anyamúzeum, tehát feladatkörébe tartozik minden Vajdaság területén levő múzeum szakmai ellenőrzése, s ezt a funkcióját az én szándékaim szerint gyakorolni fogja továbbra is. A közeljövőben bejárom Vajdaság összes múzeumát, megteszem az első lépést, beszélni fogok az igazgatókkal, hogy a vajdasági múzeumhálózatot valahogyan fogjuk össze, és szorosabban működjünk együtt. Nem kell mindent a nulláról kezdeni, hiszen eleve jó kapcsolatot ápolunk a zombori, a szabadkai és más múzeumokkal, sőt hamarosan közös kiállításunk nyílik a szabadkai Városi Múzeumban. Ugyanakkor vannak olyan intézmények, melyekkel nehézkes az együttműködés, de azt hiszem, a törvény adta lehetőségek kereteiben mindenkivel meg fogjuk találni a közös hangnemet, és rábírjuk a nyitásra. Az érdekeink egyikükkel sem különböznek, ellenkezőleg: egyformák és közösek.
