Családi fotóalbumunk számomra legkedvesebb fényképe a hatvanas évek közepén készült. Mintegy negyvenen üljük körül az ünnepi asztalt, mai viszonylatban ez a létszám akár egy kisebb lakodalomnak is megfelel. Nem menyegzőre gyűlt össze a rokonság, hanem nagyapám névnapjára, mert akkoriban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Péter-Pálkor összejön a család apraja-nagyja. Még nagyszüleim Szlavóniában élő testvérei is eljöttek vendégségbe Újvidékre, hogy e jeles családi ünnepen együtt legyünk. Ilyenkor előkerültek a hangszerek, nagyapám hegedűn, az egyik fia cimbalmon, a másik harmonikán, a harmadik nagybőgőn, a negyedik pedig tamburán játszott. Szólt a zene, mi pedig daloltunk, táncoltunk, örültünk egymásnak, s jól éreztük magunkat.
Ahogy fogyatkozott a család, a névnapi ünneplések is ritkulni kezdtek, a nagyszüleinktől örökölt tradíciók, szokások észrevétlenül feledésbe merültek. Hová lett mindez? Már csak az emlékeimben él. Vajon én milyen emlékeket adhatok a gyermekeimnek? Mostanság egyre ritkábban gyűlünk össze – akkor is csupán szűk családi körben.
A közös összejövetelek és ünneplések – amit akkor gyermekként nem vettem észre, most már felnőttként annál inkább – erőt adtak, lehetővé tették számunkra, hogy a nagy rohanásban megálljuk egy kis időre, foglalkozzunk, beszélgessünk egymással. Az ünnepek összetartottak, biztonságot adtak, és egyben reménységet keltettek valamennyiünkben.
A mindennapi életben van néhány dolog, amelyhez a saját családomban minden körülmények között ragaszkodom. Ezek közé tartoznak a közös vasárnapi ebédek. Mindkét gyermekünk felnőtt, kirepültek a fészekből, és családot alapítottak, vasárnaponként mégis hazajönnek, együtt vagyunk – most már nagy örömünkre egy unokával is bővült a család, és heten üljük körül az asztalt. S gyakran azon gondolkodunk a férjemmel – egyébként mindketten egykék vagyunk –, hogy milyen szép is a nagy család.
A héten, pontosabban május 15-én emlékeztek meg a család világnapjáról. Az ehhez a naphoz fűződő programok, előadások, rendezvények a családról mint ösztönző erőről, biztos háttérről, menedékről, energiaforrásról szólnak. Tudjuk, hogy a XXI. századi családmodell más, mint a klasszikus értelemben vett család. A mai modern társadalomban jól ismert az élettársi viszony, és a házasságok sem köttetnek mindig egy életre szólóan. A felmérések szerint csökken a házasodási kedv, nő az elváltak vagy az együtt maradó, ám kapcsolatokban szegény családok száma. Foghatjuk a változást a felgyorsult életvitelünkre, a rohanó, stressztől duzzadó világunkra, a társadalmi elvárásokra, a karrierista szemléletű munkahelyekre vagy bármire, de valójában az egyéntől, tehát tőlünk indul minden folyamat. Általában szépen kezdődik minden, a legszebb nappal, az esküvővel, a nászúttal… aztán jönnek a hétköznapok, az otthonteremtés, a gyermekek születése, a rohanás, s fogy a pénz. Elkezdődnek a mosolyszünetek, majd egyre gyakoribbakká és hangosabbakká válnak a veszekedések. Napjainkban a családok egy része rengeteg problémával, megélhetési nehézséggel küszködik. Egyre kevesebb pénz jut ruházkodásra, szórakozásra, kikapcsolódásra. Így manapság a családok együttes élményeinek lehetőségei is beszűkülnek. A jól működő családok pedig a közös élményekre is törekszenek. Valamint tény az is, hogy a családi beszélgetések helyét átveszik az egyéni tévénézések, az internetezések.
A családi diszharmónia nagy próbatétel. Akinek az otthonában zűrzavar van, akinek nincs hol meghúzódnia – az lényegében idegenek között él, szinte számkivetetten. Számtalan vizsgálat támasztja alá, hogy a házasságban és családban élő személyek egészségkilátásai jobbak, mint a családokon kívül élőké – az infarktus-kockázat például nagyobb az egyedül élő férfiaknál, mint a házasoknál. Sőt a már kialakult betegségek gyógyulási és rehabilitációs esélyei is jobbak azoknál, akik családban élnek. A magányos életmód bizonyos mentális betegségek – a depresszió, az alkoholizmus, az öngyilkosság – szempontjából kifejezetten kockázati tényezőnek minősülnek.
Az ideális modell szerint a család a legkisebb társadalmi egység, anyából, apából és legalább egy gyermekből áll. Az ember legfontosabb életszakaszainak lefolyásában, a csecsemőből gyermekké, serdülővé, majd felnőtté válásában döntő szerepe jut a családnak, amely tartópillér: alap, amelyre aztán ráépül minden. Egy gyermek életében nagyon fontos, hogy legyen kire felnéznie. Legyen egy felnőtt, aki utat mutat, aki példa a számára. Ez a személy pedig az anya és az apa. A gyermek szivacsként szívja magába a viselkedési szabályokat, a tulajdonságokat a környezetéből. Öntudatlanul is aszerint viselkedik, amit maga körül lát, és amiről azt gondolja, hogy jó, megfelelő, igyekszik ellesni másoktól, elsősorban a szüleitől, a családtagoktól. A pozitív példaképekkel rendelkező gyerekek hozzáállása a jövőhöz optimista, van önbizalmuk. Megtanulják helyesen kezelni a kapcsolataikat, és pozitívan viszonyulni másokhoz. Az ilyen gyerekek motiváltabbak, könnyebben érik el a céljaikat, és képesek egyensúlyba hozni magukat, könnyebben megbirkóznak a „fenn” és a „lenn” állapottal is, hiszen látták, hogy a szüleik végigcsinálták azokat. Tudják, hogy felülkerekednek a problémákon, ahogyan azokat a szüleik is megtették.
A biztonság hiánya azonban – mint ezt számtalan lélektani kísérlet bizonyítja – torz lelki fejlődéshez vezet, és a legkülönfélébb mentális betegségek hátterét képezi. Szomorú tapasztalatok igazolják, hogy a gyermekkori, különösen a kora gyermekkori biztonság hiánya később behozhatatlan károsodásokhoz vezet. Ha a családban nincsenek meg a megfelelő anyagi, érzelmi, kulturális feltételek a fejlődéshez, a gyermek maga keres követendő példákat.
Egy, a család fogalmáról készített felmérésben a részvevőket megkérdezték, milyen a tipikus magyar család. A legtöbb válasz sajnos negatív volt, mármint: elvált, csonka, veszekedős, pénzcentrikus, rohanó, ideges, eladósodott, szegény. A pozitív értékelések között szerepelt az összetartó, szorgalmas, dolgos kifejezés. Arra kérdésre, hogy milyennek látják az ideális családot, a legtöbb válaszban szerepelt a szerető, harmonikus, boldog, gazdag, összetartó, segítőkész fogalom.
„A család azt jelenti, hogy megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás.” (Bernie Siegel)
A család valójában egy olyan remekmű, amiért érdemes élni, dolgozni.
