Krízishelyzet alakult ki a demokraták háza táján, s ahogyan az az ilyen esetekben lenni szokott, a „válságstáb” is igen hamar összeült: a párt szűkebb elnöksége már az elnökválasztás második fordulójának másnapján ülésezett, melyen „kielemezte a választási eredményeket”. Ennél sokkal több, hivatalosan, nem derült ki magának a találkozónak az eredményéről, az utána kiadott szűkszavú közleménybe csupán annyi fért bele, hogy a demokraták tárgyalást kezdenek a szocialistákkal az új kormány megalakításáról.
Ennél azonban, minden bizonnyal több opció merült fel a párt legmagasabb rangú tisztségviselőinek e találkozóján. Nem hivatalos információk szerint egyesek kertelés nélkül amellett foglaltak állást, hogy a párt most akkor cselekedne a legbölcsebben, ha Tomislav Nikolić győzelmét követően egyszerűen ellenzékbe vonulna, és hagyná, hogy a haladók szenvedjenek inkább a kormányalakítás gondjaival. A többiek, a hírforrás szerint, elutasították ezt a forgatókönyvet, mert az, mint mondták, egy évtizeddel vetné vissza Szerbiát a fejlődés útján. Az új kormányfő tisztségére a párt az elnökválasztás vesztesét, Boris Tadićot vagy a belgrádi helyhatósági választások győztesét, Dragan Đilast javasolná. Korábban mindketten kizárták annak lehetőségét, hogy ezzel a feladattal foglalkozzanak a közeljövőben. A végleges döntésre bizonyára kihat a párton belüli elégedetlenség is. Egyik erre utaló jel volt Bojan Pajtićnak a választási eredmények ismeretében tett azon kijelentése, mely felelősségre vonó módon szólította meg a DP nem vajdasági szervezeteit, mondván, nem tettek meg mindent a szavazók motiválása érdekében. Pajtićnak egyébként is lehet oka arra, hogy rossz szemmel nézzen a belgrádi pártközpontra, hiszen az az elmúlt években nemigen díjazta a Vajdaságban megtett erőfeszítéseket és a tartományban rendre bebiztosított szavazatfölényt, sem Vajdaság polgárainak, sem pedig a párt tartományi vezetőinek az irányába. Így történhetett meg négy évvel ezelőtt az, hogy bár Pajtić számított a legesélyesebb köztársasági miniszterelnök-jelöltnek, a pártvezetés végül mégis Mirko Cvetković mellett foglalt állást.
A DP, tehát, egyelőre keresi a helyét és keresi a megoldást arra a zűrzavarra, mely Nikolić győzelme miatt állt be egy csapásra május 20-án. Nincs könnyű dolga, mert két lényeges cél között kell megtalálnia a megfelelő egyensúlyt: egyrészt arra kell törekednie, hogy a párt számára jobb startpozíciót szavatoljon egy következő – rendes időben megtartandó vagy akár előrehozott – választásra, másrészt pedig az elmúlt bő egy évtized pozitív eredményeinek a megőrzéséről is gondoskodnia kellene. Az előbbi cél eléréséhez, meglehet, megfelelőbb utat jelentene az ellenzéki szerep felvállalása, az utóbbihoz azonban aligha lehet eljutni kormányzási szerep és államfői pozíció – magyarán bármilyen kulcsfontosságú megbízatás – nélkül.
Azért, hogy a választásokat követően ilyen kellemetlen helyzetbe került a pártelnök és maga a párt is, a demokraták jórészt magukat okolhatják. Az, aki a baloldali szavazókat magától értetődő szavazatként kezeli, s folyamatosan a jobboldali tábor felé kacsingat, előbb vagy utóbb úgy járhat, mint most Tadić. Erre a tényre mutat rá a Peščanik (Homokóra) közéleti-politikai magazin portálján megjelent A kohabitáció ideje című elemzésében Žarko Korać, a Szociáldemokrata Unió elnöke is:
„Tadić elnökválasztásokon elszenvedett vereségének egyik legfőbb kiváltó oka az a szavazók nagy részét jellemző bizonytalanság, mely Szerbiának mint államnak a további útirányát homályosította el. Furcsamód, éppen Tadić volt az, aki e dilemmát mindinkább elmélyítette. Jelentős mértékben relativizálta ugyanis a szerb társadalomnak a valódi változások iránti szükségletét azokkal a nacionalista frázispufogtatásokkal, melyeket népszerűségének veszélybe kerülésekor rendszeresen alkalmazott.”
Nem kizárólag Korać, politikai elemzők is kritizálják az elmúlt négy évben látott szerb külpolitikát, melynek egyetlen célja az volt, hogy minél több államot megakadályozzon Koszovó elismerésében. Rosszak a gazdasági mutatók, a polgárok elégedetlenek az életszínvonallal: mindez elég ahhoz, hogy valaki fontos választásokat veszítsen el. Hogy miért éppen Tadićon, az elnökválasztás előre nyertesként elkönyvelt jelöltjén csattant végül az ostor? Erről is a DP tehet, az elmúlt években ugyanis szinte minden egyes sikert Tadić sikereként mutatott be, s ha valakit minden jó kiváltójaként prezentálnak, az rövidesen minden rosszért is felelni fog.
A Demokrata Párt legnehezebb feladata a közeljövőben, túl a kormányalakítás körüli huzavonákon vagy az esetleges kohabitációból eredő problémákon mégis inkább az lesz, hogy egy érthetőbb, meggyőzőbb, s mindenekelőtt őszintébb európai beállítottságú politikát kínáljon fel a szavazóknak mindenféle nacionalista színezet nélkül. Éppen az ellenkezőjét kell elhitetnie a választópolgárokkal annak, amit az elmúlt időszakban elhitetett: meg kell tudni győznie az embereket arról, hogy nem egy személy áll az ország előbbre jutását szolgáló munka mögött, hogy kész lesz leszámolni a korrupcióval és a bűnözéssel, s hogy az Európai Unió felé nem azért kell közeledni, mert mindenki más is azt teszi, hanem mert e folyamat egy helyesebb értékrendszer elsajátítását, a társadalom megfelelőbb működését is maga után vonja. A politikai gondolkodás fejlesztésének a feladata ez, melynek elvégzésekor, újabb tíz év múlva, Szerbia nem találhatja majd magát megint a kiindulóponton.
