Hosszú hónapokon keresztül tartó kampány után május hatodikán és huszadikán Szerbiában lezajlottak az általános választások. Az eredmények ismertek, a pártok külön-külön kielemzik majd őket, igyekezve közben a megszerzett képviseleti megbízásokkal összhangban a lehető legtöbbet szakítani a hatalmi kalácsból, nekünk pedig megmarad kivárni, hogy a politikai bolhapiacon szavazatainkkal sáfárkodó politikusi kaszt döntsön a sorsunk felett. A „pártrészrehajló” elemzésekbe a sajtó nem kap betekintést, az új hatalmi szövetségek megalakulására irányuló tárgyalások zajában pedig méltánytalanul kevés szó esik arról, hogy mennyire befolyásolták a választási eredmények kimenetelét a fehér szavazócédulák, az alacsony részvételi arány és a média viselkedése a választási kampány alatt.
Közvetlenül a választások kiírása előtt a következőt írtam: „A parlamenti demokrácia szabályai sajnos nem térnek ki a kínálatra, a képviselők akkor is megválasztásra kerülnek – vagy inkább kiválasztódnak –, ha a felhozatal a végzetesen rossz és a kevésbé rossz között mozog, legfeljebb a részvételi arány tükrözi a hatalmi nomenklatúra legitimitását, amivel természetesen az érintettek sohasem foglalkoznak.”
A választási kampány hevében többször felmerült az ún. fehér szavazócédulák kérdése. Ilyenkor gyakran elhangzott, hogy nincs értelme annak, hogy valaki az urnák elé járul, és üresen hagyja vagy megsemmisíti szavazócéduláját. Ez koránt sincs így. A fehér szavazócédulák szavazói jelezték, hogy vannak, nem esik nehezükre kimenni a szavazóhelyre, csak éppen nyugodt lelkiismerettel egyik jelöltre sem tudják leadni a voksukat. Fontos tudni, hogy ezen szavazók nagy többsége nem a politikailag felvilágosulatlanok közül került ki. Többnyire értelmiségi körökben zajlott a kampány e mellett a választási lehetőség mellett, amit végül több mint 170 ezren támogattak. Az ő szavazatuknak üzenetértéke van.
Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy a szavazásról távol maradottak közül ki miért nem élt szavazati jogával, de nyilván sokan ugyanabból az okból maradtak otthon, amely okból mások a fehér szavazócédulák mellett döntöttek. Mindenhol van egy réteg, amely rendszeresen nem vesz részt a szavazáson, ki érdektelenségből, ki kényelemből, de az első körben jegyzett 57, a második körben jegyzett 46 százalékos részvételi arány világosan jelzi, hogy nagyon sokan torkig vannak a felkínált lehetőségekkel. Kiváló összehasonlító példa a közelmúltban lezajlott francia elnökválasztás. Ott az első fordulóban a polgárok 80, a másodikban pedig 82 százaléka járult az urnák elé!
Az emberek egy részét nyilvánvalóan a lejárató kampányszövegek is elrettentették a szavazástól. Ismételten bebizonyosodott, hogy a negatív kampány nem hozza meg a hozzá fűzött reményeket. Az a politikai opció, amely saját tervei ismertetése, korábbi tévedései és mulasztásai kijavításának kilátásba helyezése helyett többnyire az ellenlábas(ok) szapulására fektette a hangsúlyt, mindenhol a vártnál gyengébben szerepelt, legkézenfekvőbb példa erre az elnökválasztás eredménye. Ha valóban az emberek érdekében próbálnak tenni valamit, és nem csak a saját karrierük építgetése motiválja őket, a politikusoknak el kellene gondolkodniuk azon, miért maradt otthon ennyi szavazó, és miért rajzoltak sokan pálcikaembereket a szavazócédulákra azok közül, akik vették a fáradtságot, hogy elmenjenek a szavazóhelyre.
*
A választópolgárok egy részének absztinenciájához a szerbiai média nagy többségének a választási kampányban felmutatott magatartása is hozzájárult. A hatalmi struktúráknak sikerült a sajtóban intézményesíteni az öncenzúrát, és elsődlegesen éppen az öncenzúra jellemezte az idei szerbiai választási kampány menetét is.
A média Szerbiában elveszítette a mindenkori hatalom ellenőrző szerepét. Ezért nem az újságíró-társadalom a felelős, hanem mindenekelőtt a szűk látókörű politikai elit, amely azt gondolja, hogy ha a sajtó nem közöl róla negatív kontextusú híreket, akkor a közvélemény azokról nem vesz tudomást. Egy felvilágosult politikusi rétegnek tisztában kellene lennie azzal, hogy a sajtószabadság amellett, hogy civilizációs vívmánynak számít és a társadalom szavatolt joga, az ő munkáját is segíti. Ha egy lap, rádió- vagy tévéadó egy adott pártról vagy személyről pozitív jellegű híradások mellett bíráló hangvételűeket is közöl, akkor az emberek valószínűleg az előzőeket is elhiszik, de ha egy politikai erőről folyamatosan ontja a „szebbnél szebb”, „pozitívabbnál pozitívabb” tudósításokat és riportokat, akkor azoknak már aligha hisz bárki is, sőt nem is olvassa, nem is nézi és nem is hallgatja őket senki sem.
A médiára való rátelepedés másik nagy buktatója, hogy a kritikamentes közvélemény hajlamos álomba ringatni a közszereplőket. Tulajdonképpen nem a valóságban, hanem egy saját, párhuzamos világban élnek, amelyben nem kell nap mint nap beosztani azt a keveset a rezsiszámlák, a betevő falat, a ruházkodás, a tisztálkodás és a hitelrészlet kifizetésére, és gondtalanul lehet örvendezni a médiai szempontból sokszorosan eltúlozott állami, nemzeti, közösségi vagy sportsikereknek.Ha lépten-nyomon csak jó dolgokat hallanak magukról, a politikusok könnyen elkényelmesednek, nem törekednek kellő mértékben tenni valamit azokért, akik miatt állítólag elvállalták az adott tisztséget, és a választásokat követően jön a keserű ébresztő, hogy a világ nem is annyira rózsaszín, mint ahogyan ők azt addig hitték. A politikusoknak és pártoknak jót tenne, ha olykor meghallgatnák a párthovatartozástól teljesen független személyek véleményét is, a jó szándékú bírálat rámutat, min kellene javítani, ugyanis az apparatcsikok negédes ömlengései hajlamosak Csipkerózsika-álomba ringatni az adott pártvezetést, ha pedig süllyed a hajó, akkor ezek az elkötelezett firkászok valahogy mindig könnyen találnak maguknak egy újabb imádni való bálványt.
Egyes meglátásokkal ellentétben igenis vannak jóindulatú, minden politikai opciótól független újságírók, akik képesek józanon és szimpatizánsi eltorzulás nélkül tekinteni a körülöttük zajló eseményekre. A kritikus hangnem szükségességére vonatkozó felhívásokat környezetünkben ugyanis rendszerint a függetlenség megkérdőjelezésével szokás elhárítani. Azzal, hogy megfellebbezhetetlenül azt gondolja valakiről, hogy ha nem velem van, akkor biztosan azzal a másikkal szövetkezett ellenem, az illető elsősorban önmagáról árulkodik. Az ilyen személy nyilván mindenkor talál magának megfelelő szekeret, amit toljon, és fáradozásaiban nem – a szellemileg egyébként hozzá közel álló – más szekerek tologatói zavarják leginkább, hanem a különféle díszítésű szekerek között lézengő maroknyi el nem kötelezett, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy alkalomadtán minden szekér esetleges hibájára ráirányítsák a közvélemény figyelmét.
*
A szerbiai általános választások lezajlottak. Az eredmények ismertek. Mindannyiunk szerencsétlenségére, mialatt a kampány zajlott, a világ nem állt meg forogni, aminek következtében a hazai gazdasági és társadalmi mutatók elrettentő adatokat jeleznek. Minden józan ítélőképességű egyén tudja, hogy az új hatalmi szervek felállásának halogatása nagy károkat okoz az országnak. Szerbia gazdasága romokban hever, az egészségügyi rendszer és a szociális háló katasztrofális állapotban van, a munkanélküliség óriási, a dinár mélyrepülésben… Mindennek ellenére félő, hogy a politikusi kaszt képviselői képesek lesznek még hetekig, hónapokig sakkozni a polgárok jóvoltából megnyert mandátumokkal, és mindvégig szavazóik választási akaratára hivatkozva hosszú, kimerítő tárgyalásokat folytatni egy közvállalat igazgatói posztjáért vagy egy államtitkári bársonyszékért. Remélem, hogy eközben nem felejtik el, hogy az igazán számító választási kampány mindig a választások másnapján kezdődik.
