A decentralizációval és az ország regionalizációjával szinte 2000. október 5-e, a demokratikus változások kezdete óta foglalkoznak a politikusok. Különösen Vajdaságnak a szerepe okozott gondot az elmúlt bő egy évtizedben, hiszen gyakran még az egyazon koalícióban lévő pártok sem tudtak közös nevezőre jutni azzal kapcsolatban, mi minden jár a tartománynak, s minek a megadása számít egyelőre „korainak”.
Az ország más régióinak kialakulása, létezésük közéleti tudatosodása – valószínűleg a történelmi keretek hiánya miatt is – még nehézkesebben akar előremozdulni. Aleksandar Popovval, az újvidéki Regionalizmusért Központ igazgatójával jártuk körül a regionalizáció kérdését, s azon belül a vajdasági kérdés aktuális mozzanatait.
Mennyire számítanak sikeresnek az eddigi szerbiai regionalizációs kísérletek? Milyen messzire sikerült elérkeznünk ebben a folyamatban?
– Szinte semeddig sem jutottunk, s elsősorban azért nem, mert nincs meg a szükséges politikai akarat az ország regionalizációjához. Egy példa: három évvel ezelőtt létrehozták a decentralizációval foglalkozó nemzeti tanácsot, mely két és fél éve teljes zárlat alatt áll, pedig már másfél évvel ezelőtt el kellett volna készülnie a decentralizációs stratégiának – de így nem lesz belőle semmi. Statisztikai régiókat ugyan teremtett a régiófejlesztési törvény, ez azonban messze van a valódi régiók kialakításától, mert azok szinte csak az uniós források kiaknázására szolgálnak. Maradtunk tehát annál a történetnél, amely szerint Szerbiában két régió létezik: Vajdaság és Belgrád környéke.
Az ön által említett megfogalmazással élve: ezek már „valódi” régiók?
– Ennek a két régiónak van némi szubjektivitása, ám Vajdaság esetében többnyire átruházott, nem saját hatáskörökről beszélhetünk. A tartománynak a szimbólumairól meghozott döntése tekinthető csupán saját hatáskörében meghozott döntésnek, a többi átvett hatáskörnek számít, melyeket az erről szóló törvény és a vajdasági statútum szabályoz.
A hazai politikai színtéren a közelmúltban megjelent egy olyan pártszövetség, amelyik nevében és programjában is a regionalizációt emelte ki. Jelenthet-e esetleg előrelépést a regionalizáció terén az, hogy ez a párt a választásokon bejutott a parlamentbe?
– A hat százalék közeli támogatottság, úgy gondolom, nem teszi lehetővé, hogy komolyabb kezdeményezéseket lehessen véghez vinni. Igaz ugyan, hogy a párt programja előirányozza a saját hatáskörökkel rendelkező régiók kialakítását, mégis inkább a helyi önkormányzatok decentralizációjára fektették a hangsúlyt, s véleményem szerint ennek köszönhetően tudtak bejutni a képviselőházba is: egyes közép-szerbiai városok ugyanis már hosszú ideje elégedetlenek a belgrádi viszonyulással. Az úgynevezett középszintű, azaz regionális döntéshozás náluk meglehetősen ködösnek mondható, s nem tér ki például a vajdasági autonómia erősítésére sem.
Az utóbbi időben sokat emlegetik az eurorégiónak nevezett Vajdaságot, amely egész Szerbiát magával tudja húzni az Európai Unióba. Véleménye szerint az efféle nézeteknek mekkora a realitásértékük, s milyen mértékben használja ki a tartomány az európai potenciált?
– Nem használja ki, mert nem rendelkezik az autonómiának azzal a fokával, amelyre szüksége lenne a saját fejlődésének a meghatározásához, az anyagi helyzetének a rendezéséhez. Ez oda vezetett, hogy Vajdaság a régiók rangsorolásában a nem eléggé fejlett területek sorába került, s hogy a munkanélküliség tekintetében is csupán Dél-Szerbia áll rosszabbul. Belgrádban 20, Šumadijában 22, tartományunkban pedig 24 százalékos a munkanélküliség. Ezek azok a paraméterek, melyek bizonyítják, hogy a Vajdaságról mint Szerbia mozdonyáról szóló meséknek nincs valóságalapjuk, mivel a tartománynak nincsenek lehetőségei arra, hogy szavatolja a saját fejlődését.
Ezt a vonatot ezek szerint most már egyedül Belgrád vonszolja.
– Csakhogy az efféle megoldás nem vezet sehova. Mi történik akkor, amikor a nagyvárosok a fejlődés egyedüli hordozói? Az, hogy sok lakos „tűnik el” két népszámlálás között, ezért számít ma kétezer kelet-szerbiai helység lakatlannak, s lassan ugyanilyen jelenség szemtanúi lehetünk majd Vajdaság területén is. Belgrád nem lehet az ország fejlődésének a hordozója, különösen úgy nem, hogy nem engedi fejlődni azokat a régiókat, melyek nagyobb fejlődési lehetőségekkel rendelkeznek, s ezáltal a többi régió fejlesztését is elősegíthetnék. Ilyen régió volt korábban Vajdaság.
Az alkotmány módosítására vagy jobban megfelelő törvényekre lenne-e szükség ahhoz, hogy Vajdaság fejlődését szavatolni lehessen?
– Úgy vélem, a jelenlegi alkotmány adta lehetőségeket a tartomány maximálisan kihasználta. Mint mondtam, kizárólag szimbólumairól dönthet egyedül, a többi kérdésben az alkotmányt és a jogszabályokat követi. Arra lenne szükség, hogy az alkotmány módosításával Vajdaság saját, ne átruházott hatásköröket kapjon, hogy saját bevétellel rendelkezzen, melynek sorsáról maga dönt. Törvényhozó, végrehajtó és részleges bírói hatalmat kéne kapnia a tartománynak.
Mennyire számítanak ezek a célok távoliaknak?
– Nagyon. Részben azért is, mert még az európai irányultságú pártok sem tanúsítanak kellő megértést a téma iránt. Jelen van ugyanis az a félelem, hogy az autonómia erősítésével növekedne az ország széthullásának a veszélye. Ez persze megalapozatlan. Vajdaságban nincsenek szeparatista törekvések. Hova menne Vajdaság? A lakosság hetven százalékát a szerbek képezik. Elég nagy bajban van Szerbia, ha egy ilyen tartomány akar elszakadni tőle. A tranzíciós fosztogatások tehát tovább tartanak, nincs kellő politikai szándék arra, hogy a hatalmat megosszák az alsóbb szintekkel. A cél távoli, mert az alkotmánymódosításhoz kétharmados parlamenti többség kell, melyet a képviselőház új összetételében sem feltételezek.
