– Az R. R. elleni, a Szabadkai Alapbíróságon családon belüli erőszak tárgyában folyamatban lévő büntető eljárásban, amely a 2008 májusa és 2008. augusztus 17-e közötti időszakra vonatkozik, a bíróság elrendelte az akkor öt- és nyolcéves gyermekeim pszichiátriai szakvéleményezését. A szakvéleményezést 2009. január 13-án, bírósági tolmács jelenlétében, a Vajdasági Klinikai Központ Újvidéki Pszichiátriai Intézete Bírósági Pszichiátriai Központjában végezték el. A tolmácsot a bíróság rendelte ki, gyermekeim anyanyelve ugyanis a magyar, az óvodát magyarul végezték, és az iskolát is magyarul kezdték, így a szerb nyelvet annyira beszélik, amennyire azt a magyar ajkú gyermekek elsajátíthatják az iskolában. Az apjuk ugyan szerb, a lányával és a fiával való kapcsolata azonban felületes, az utóbbi két és fél évben nem is találkoztak – mesélte Nikolovics Alíz.
A fentebb említett pszichiátriai szakvélemény alapján született határozatban ez áll: ,,Mindkét gyermeknél fennáll az apjukkal szembeni félelemérzet, emocionálisan el is utasítják őt. Az édesanya mindennapos rettegése, amelynek a gyermekek szemtanúi voltak, szintén veszélyeztetettségérzetet váltott ki belőlük az apjukkal szemben. Az apa azon fenyegetése, hogy elviszi a gyermekeket, különválasztja a testvéreket, odáig vezetett, hogy az anya és a gyermekei veszélyeztetettsége mindennapossá vált, meghatározta a gyerekek állandó félelmeit a nehéz és zavaró körülmények között.”
– Annak ellenére, hogy az ügy négy éve folyamatban van, elsőfokú ítélet még nem született, noha – tudomásom szerint – a családon belüli erőszak tárgyában folyó büntetőeljárások elsőbbséget élveznek. Az utóbbi két és fél évben anyai szeretettel, rengeteg beszélgetéssel, családi példák felmutatásával sikerült a gyerekeknél elérnem, hogy elfelejtsék a múlt eseményeit. A sikerhez nagyban hozzájárult az is, hogy az apjuk csupán egyetlenegy alkalommal kívánt kapcsolatba lépni velük. Ezt a két és fél évet megelőzően – a magatartása miatt – csak ellenőrzött körülmények között, Topolya–Kishegyes Községek Szociális Védelmi Központjában láthatta a gyermekeket a volt férjem, mindaddig, amíg ugyanezen szerv meg nem állapította, hogy a láthatás ilyen módja sem megfelelő – hallottuk az anyától, aki ezután rátért a közelmúlt eseményeinek részletezésére. Ezek a történetek benne is fájó sebeket téptek fel és felháborodást keltettek:
– A 2012. május 17-én megtartott főtárgyaláson a bíró elrendelte kiskorú gyermekeim ismételt, a Belgrádi Mentális Egészségügyi Intézmény által végzendő pszichiátriai szakvéleményezését. Ennek feladatául ugyanazon kérdések feltevését szabta meg, mint az elsődleges szakvéleményezés elrendelésekor, csakhogy nem az elsődleges szakvéleményben meghatározott időszakra, amelyet a vádirat tartalmaz, hanem a kezdetektől a mai napig tartó intervallumra. A vádirat a bűncselekmény elkövetését négy hónapos periódusban állapította meg, s tudomásom szerint a vádiratot sohasem szélesítették ki időtartamilag az elmúlt évekre, hiszen ebben az időszakban nem is történt családon belüli erőszak. Ugyanezen rendeletben a bíró kiemelten utasít arra is, hogy a szakértő bizottság kizárólag szerb nyelven folytathat beszélgetést a gyerekekkel. A folytatásban még olvasható, hogy ha a szakértő nem tud kapcsolatot teremteni a kiskorúakkal szerb nyelven, konzultálnia kell a bíróval, és szükség esetén csak ő hozhat határozatot magyar nyelvű tolmács bevonásáról. Mindez azt eredményezné, hogy a fiamat és a lányomat arra kényszerítenék, hogy a négy éve történteket, életük legösszetettebb és legfájóbb emlékeit, amelyeket igyekeztem velük elfeledtetni, újra átéljék, és számukra idegen nyelven számoljanak be arról, amiről az anyanyelvükön is nagyon fájdalmas lenne. Ez az eljárás mára teljesen hitelét vesztette és hatástalan. Értelme akkor lett volna, ha a bíróság megakadályozza az erőszakos cselekedeteket, és nem akkor, amikor a gyerekeimnek már sikerült elfeledniük a történteket, s visszaálltak a normális életbe. Nem kísérleti nyulak, hogy ellenőrizzék, milyen szinten beszélik a szerb nyelvet! Meg szeretném kímélni a gyerekeimet attól, hogy újra beszélniük kelljen az átélt eseményekről, valamint attól a stresszhelyzettől is megóvnám őket, amelyet a szakvéleményezés folyamata váltana ki – összegzett az anyuka.
– Egészségügyi nővérként dolgozom, meglehetősen szolid fizetésért. A gyerekeim apja nem fizet gyermektartási díjat. A márciusban lefolytatott főtárgyalást megelőzően ugyan kifizetett hatvanezer dinárt, a teljes tartozása azonban még ez után a kifizetés után is több mint kétszázötvenezer dinár. Egy belgrádi kiruccanás minimum hat-hétezer dináros kiadást jelentene, amit egyedül úgy tudnánk fedezni, ha meggyőzném a gyermekeimet arról, hogy két hétig nem eszünk, vagy lemondjuk a tervezett osztálykirándulásokon való részvételt... – fakadt ki az édesanya.
– Felteszem a kérdést: ki ellen folyik büntető eljárás, és ki tekinthető itt szenvedő alanynak? A vádlott, aki ellen számos bűnvádi eljárás van folyamatban, illetve több jogerős ítélet született már ellene, vagy a gyermekek, akik sértettként szerepelnek az eljárásban? A történetemmel szeretném felhívni a közvélemény figyelmét: a családon belüli erőszak elleni kampány ne merüljön ki plakátragasztásban, hanem a gyakorlatban is mutatkozzon meg az empátia és az emberség. Ezúton is szeretném megköszönni gyermekeim tanítónőjének, Majlát Süli Gizellának a teljes körű támogatását az elmúlt évek során. Az általam elmondott tények hivatalos okiratokon alapulnak. Ezek közül megosztanám a nyilvánossággal kislányom segélykérő levelét, amely a szociális központban zajló láthatások időszakában íródott: ,,Én Radovanović Szofi vagyok, és ezt a levelet azért írom, hogy ne kelljen többet mennünk a centárba Rašóhoz (az apánkhoz). Én és az öcsém már egész héten sírunk, hogy ne kelljen mennünk. Amikor Rašo velünk élt, állandóan üvöltözött, cigizett meg pálinkázott. Minden este elment és hajnalban jött haza részegen. Láttuk az öcsémmel, hogy megverte anyut, ránk meg üvöltözött, hogy ne sírjunk. Az öcsém úgy félt, hogy bepisilt. Most is issza az orvosságot, hogy ne pisiljen be. Nekem meg a hasam fáj az idegtől. Most pedig tovább kell mennünk vele találkozni. Miért nem érti meg senki, hogy nem akarunk menni és utáljuk? A féltestvérünk is csak úgy mer eljönni, hogy Rašo ne tudja meg. A centárban egy szót sem beszél velünk, csak cigizik vagy anyát szidja. Félünk tőle. Mindent hazudik anyukámról, pedig ő a legjobb a világon. Csak szomorú vagyok, mert anyukám néha sír, hogy fáj a hasam és nem akarok menni. Anyukám sokat dolgozik, hogy mindenünk meglegyen, gondoskodik rólunk, sokat játszik velünk. Szeretném, ha Rašo békén hagyna. Annyira, de annyira gyűlölöm! Miért nem segítenek? Segítsen valaki nekem, a tesómnak és anyunak. Radovanović Szofia”
