A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg A magyar gimnáziumi oktatás története Újvidéken című monográfia. A kötet a kezdetektől, azaz 1789-től szinte napjainkig, 2009-ig követi nyomon az oktatás történetének ezen szegletét. Ahogyan arról maga a szerző is beszámolt, negyed évszázadnál is tovább tartott az információk begyűjtése, s nem volt egyszerű feladat rendszerezni sem a több mint két évszázadra vonatkozó adathalmazt, melyen jól láthatók a város politikai és történelmi változásainak a nyomai is. A kötet megjelenése kapcsán szólaltattuk meg a szerzőt, Uri Ferencet.
Mekkora feladatnak számított az ezt követően elvégzett adatgyűjtés?
– Elsősorban az akkori Moša Pijade levéltárát használtam, naplók és anyakönyvek után kutattam. A legnagyobb eredményt mégis a régi gimnáziumi értesítők hozták. Valamikor ugyanis minden év végén kiadtak egy értesítőt, melyben röviden leírták az iskola történetét, lejegyezték, kik voltak a tanárok, s minden osztály névsorát is közölték, a diákok osztályzataival együtt. A kutatásom során szerencsém is volt, mert élt még egy akkori tanár, Nyúl József, akit 1910-ben helyeztek Újvidékre, s aki magyartanárként dolgozott egy ideig. Tőle is kaptam mintegy tíz-tizenöt gimnáziumi értesítőt. Ami tehát az első világháború előtti kort illeti, minden szükséges forrást ettől a tanártól meg tudtam szerezni. Meglehetősen sok utánajárásra volt szükség. Elég ha annyit mondok, a gimnáziumi oktatás voltaképpen 1789-ben, éppen a francia forradalom évében indult el Újvidéken. Ebben az időben, persze még Magyarországon, Budán sem beszélhettünk magyar gimnáziumról, hiszen kizárólag latinul folyt a tanítás mindenütt. A tanulók újvidéki és környékbeli magyarok, szerbek, németek, szlovákok voltak. A tanárok zöme, a nevek kutatása során bebizonyosodott, úgyszintén magyar volt ebben a latin gimnáziumban. Aztán e latin gimnázium fokozatosan magyarrá alakult át. Az 1820-as évek elején például már hivatalosan is kérelmezték, hogy magyar nyelvet is tanítsanak, mert arra korábban nem volt példa. A történelem viszont úgy hozta, hogy pár év múlva már megszüntették az immár magyar gimnáziumot, s egy fél évszázados szünet állt be, miután újra megnyithatták – 1873-ban indult újra.
Mint az az eddig elmondottak alapján már kiderült, az újvidéki magyar gimnáziumi oktatás a földalatti folyókra, búvópatakokra emlékeztet. Egy ideig látható, aztán eltűnik, s később váratlanul ismét csak felbukkan valahol. Az első világháborút követően is ezt az utat járta a magyar gimnáziumi oktatás, 1922-ben teljesen megszűnt, s Zentára vagy Szabadkára kellett mennie annak, aki magyar nyelven akart tanulni. Aztán a történelem úgy hozta, hogy 1941-ben ismét felújították a magyar gimnáziumot. Ebből az időszakból már naplók is maradtak hátra, valamivel tehát könnyebb volt a dolgom. Maga a szóban forgó időszak azonban nem tartott sokáig, hiszen 1944-ben, nem sokkal a tanév kezdetét követően, ismét megszűnt a gimnázium. Ma már nem magyar gimnáziumról, hanem gimnáziumi oktatásról beszélhetünk, hiszen magyar tagozattal rendelkezik a Svetozar Marković.
Mi okozta a legnagyobb fejtörést a munka során, voltak-e nehézségei?
– Egyes időszakokban az anyakönyveket csak szerbül, cirill betűkkel vezették, így sokszor nehéz volt eldönteni, mi a diák valódi vezetékneve. Amikor megszűnt a magyar gimnázium, annak a naplóit, levéltárát a villamossági központra bízták, ahol, mondhatni, eléggé mostohán bántak ezzel az anyaggal. Így megtörtént az is, hogy egy 1961-62-es osztály kimaradt, utólag azonban pótoltam a mulasztást.
Az egyik legutóbbi kiadványa egy minikönyv volt, mely igen bátor vállalkozásnak számított: a lehető legrövidebben foglalta össze a magyar nemzet történetét. Melyik feladatot tartja nehezebbnek, netán kedvesebbnek?
– Az egyetemes magyar történelemnek a megírása nagyon nehéz. Egy gimnázium történetének a megírása könnyebb, noha, mint mondtam az imént, itt is akadnak bőven buktatók.
