A magyarországi egyetemeken az oktatói címeken túl adományozható olyan cím is, amely munkásságuk elismerésként jár a felsőoktatásban dolgozóknak. Dr. Korhecz Tamás egyetemi tanárt, az MNT elnökét a héten az Óbudai Egyetemen címzetes egyetemi tanári címmel tüntették ki szakmai és közéleti tevékenysége elismeréseként. A győri Széchenyi Egyetem Deák Ferenc Karán tanító jogászprofesszor két évvel ezelőtt címzetes docensi címet kapott. Dr. Korhecz kinevezett egyetemi tanár az újvidéki Lazar Vrkatić Jogi és Üzleti Tanulmányok Karon, de az Edukons Egyetem Fabus karán is tanít, sőt Győrben a mesterszakon és a doktori iskolában, valamint Budapesten a Közép-európai Egyetemen is több éve állandó vendégtanár. A kitüntetése kapcsán az egyetemi oktatók megbecsüléséről, a felsőoktatás helyzetéről és közösségünk jövőjéről beszélgettünk.
A mi vidékünkön az egyetemi tanár a munkahelyi előrehaladása érdekében köteles a törvényben meghatározott módon teljesíteni. De a szakmai munkájának elismerése, a társadalmi megbecsülése mintha elmaradna attól, amit Magyarországon tapasztalunk.
– Egyrészt egyetértek ezzel a megállapítással, hiszen a szerbiai felsőoktatásnak nincs akkora reputációja, mint amekkora a jelentősége az ország versenyképességének szempontjából. A korrupció és az egyéni érdekek hajhászása gyakran telepszik rá az egész területre, és megmételyezi azt. Az Európai Unióban például külsőségekben is megadják az egyetemi oktatás rangját. Elég megnézni, hogyan néz ki egy évnyitó Budapesten vagy Prágában. A hallgatók úgy érezhetik ezen az ünnepségen, hogy egy varázslatos várba lépnek be. De ugyanez vonatkozik a diplomaosztókra vagy a tanári kinevezésekre is. Nagyon sok olyan elem van, ami önmagában nem határozza meg az oktatás színvonalát, de ad egyfajta komolyságot az intézménynek is, meg a hallgatóknak is. Ennek pedig az az üzente, hogy ha valaki bejut valahova, érezze, egy különleges helyre került, ahova nem jut be mindenki, és ahol komoly munka folyik. Hogy ez nálunk nincs így, az nem a minisztériumon múlik, hanem a karokon. Szerintem van egy állami szektor az egyetemeken, amely elkényelmesedett, s csupán azzal törődik, hogy mekkora a tanárok fizetése, s van egy magánszektor, amely túlzott mértékben elkommercializálódott, s csak az köti le, hogy felkutassa a fizetőképes diákokat. Másrészt viszont nem értek egyet a fenti megállapítással: ha ugyanis az anyagiakon keresztül mérjük a megbecsülést – s nálunk bizony gyakran teszik ezt –, akkor azt azért tudni kell, hogy az egyetemi tanárok az átlagfizetés többszörösét viszik haza havonta. Én nem azt mondom, hogy nemzetközi viszonylatban ez sok, de lehetővé teszi, hogy azzal foglalkozzanak, ami a dolguk: tanítsanak. Ha tehát ez a megbecsültség mércéje, akkor meg van becsülve az egyetemi tanári munka.
Évek óta több egyetemen is előad, sőt nemzetközi tapasztalatai is vannak a felsőoktatás terén. Mit gondol, a mostani fiatalok tudásszintje valóban rendkívül alacsony?
– Szakmai berkekben is folyik a vita arról, hogy mi a fontosabb, a lexikális tudás vagy a készségek fejlesztése, s ez a kettősség az oktatás minden szintjén jelen van. A felsőoktatásban azonban nem lehet készségeket fejleszteni, ott már nagyon komoly mennyiségű tudásra van szükség. Nem kerülhet diploma-közelbe a hallgató, ha nem rendelkezik akár több ezer oldalban mérhető lexikális tudással. Amióta van PISA-teszt, azóta tudjuk, hogy Szerbia az oktatás terén hol tart. Én nem mondanám, hogy siralmas a helyzet. Rosszul áll, az biztos, de vannak EU-s országok is, amelyek ugyanezen a szinten vannak, az viszont igaz, hogy a jóktól nagyon messze vagyunk. Ez azt jelenti, hogy szükség lenne a tudás alkalmazási szintjének növelésére, de ehhez a tanerőnek is változnia kell. Ez az oktatás korszerűsítésének fontos része, de az is lényeges, hogy a minőségmérő elemek minél inkább helyet kapjanak a tanításban. Mindaddig, amíg lehet mismásolni, nem releváns kritériumok alapján valakit felvenni, addig az oktatás emberi erőforrás része nem fog változni. Ha nem változtatunk az általános iskolában, akkor nem lesz változás a középiskolában és így tovább. Az én tapasztalatom az, hogy óriási baj van azzal a tudással, amellyel a középiskolások az egyetemre érkeznek, a szövegértelmezés szintjén meg az írástudás, az írásbeli kifejezés szintjén is, a felsőoktatásban viszont ezeknek csak egy részét lehet korrigálni.
Az oktatás terén szükséges szemléletváltásról beszélt. Ön jogászprofesszor, mit jelent ezen a területen a szemléletváltás, milyen a jogtudomány korszerű oktatása?
– Szerbiában a jogi szakmát a konzervatív európai oktatás normái szerint oktatják. Ennek lényege, hogy a hallgatóknak enciklopédikus tudásanyagot, definíciókat, és egyéb, a tanár által leírt tudományos eredményeket kell visszamondaniuk a vizsgán. A gyakorlatban azonban az imént felsoroltaknak kevés hasznát veszik. A jogi szakma egy logikai gondolkodásmód elsajátításából áll, tehát szintézisekből, konklúziókból, logikai következtetésekből, amelyekben a szabályokat alkalmazzuk konkrét szituációkra, s erre nálunk nem tanítják meg a diákokat. Sőt nem is derül ki, milyen készségeik vannak. Egy szorgalmas, jó memóriával rendelkező hallgató 10-es átlaggal elvégezheti az egyetemet úgy, hogy nagyon gyenge jogászkészségei vannak. Később természetesen kiderül, hogy nem képes a kreatív gondolkodásra, de az egyetemen még nem. Mivel én amerikai egyetemeken is tanultam, az ott tapasztaltakat ültetem át a munkámba. Az USA-ban ugyanis a problémamegoldásra helyezik a hangsúlyt. Én is igyekszem megkövetelni ezt a diákjaimtól, pedig nem kis plusz erőfeszítést követel.
Milyenek a hallgatók visszajelzései?
– Fogékonyak ezekre a dolgokra, de néha meglepődnek, mert nem szoktak hozzá ehhez a fajta tanuláshoz, és elbizonytalanodnak. Ezt a módszert meg kellene honosítani, mégpedig úgy, hogy több tanár is ezt alkalmazza.
Ha újrakezdhetné a pályáját, ismét jogász és egyetemi tanár lenne?
– Biztosan.
Ez azt jelenti, hogy jól érzi magát a bőrében?
– Közigazgatási vezetőként és ügyvédi irodában dolgoztam évekig, tehát van összehasonlítási alapom. Azt gondolom, hogy ez az a terület, amelyre nagyon szívesen vissza fogok vonulni, ha a közéletnek teljes egészében hátat fordítok majd, mert ez kitölti az életemet. Van egy kutatási része az egyetemi oktatói munkának, amely meglehetősen izgalmas: írni, felfedezni… És nekem nincs gondom az emberekkel való munkával sem. Az egyetemi tanári munkát természetesen nem szabad összemosni a pedagógusi munkával. Mi már nem igazán nevelünk, nekünk a tananyagot kell a megfelelő módon átadnunk a hallgatóknak. Szeretek például kis csoportokkal dolgozni, s szerencsére olyan intézményekben tevékenykedek, ahol erre van is lehetőségem. Bizonyára nem érezném magam ilyen jól, ha egy háromszáz férőhelyes amfiteátrumban kellene előadnom. Ott nem alakulhat ki párbeszéd, s nem is lehet ezeket a gyakorlati dolgokat megfelelően megmagyarázni.
Közéleti szerepvállalását is értékelték, amikor címzetes egyetemi tanári címmel tüntették ki. Az MNT ösztöndíjprogramja mindenképpen ebbe a sorba tartozik, hiszen az értelmiségi utánpótlás kinevelése, a magyar közösség kondícióinak emelése a célja.
– Az oktatási stratégiával olyan alapozást végeztünk, amely az oktatás minden szintjét érinti. Úgy gondoltuk, hogy a tüneti kezelés helyett – amivel egyesek ugyan megpróbálkoztak az elmúlt időszakban, mégsem hozott eredményt – mi a gyökereknél kezdjük a probléma megoldását. Az oktatás a magyar közösség szempontjából kulcsfontosságú terület, s ezt az élettapasztalat mondatja velem. A tudás és a képzettség az, amitől nem lehet megfosztani az embert. Lehet neki keresztbe tenni, lehet politikai okokból diszkreditálni, de ha komoly tudással rendelkezik, mindig szükség lesz rá. A tudás az, ami az egyénnek biztonságot adhat. Úgy gondolom, ez közösségi szinten is így van. Az ösztöndíjrendszer üzen a mostani hatévesek szüleinek, de érinti azokat is, akiket megpróbálunk kiemelni, mert a sodrás esetleg más irányba vinné őket. Ha az elmúlt egy év eredményét vizsgáljuk, én arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezzel az új szemlélettel a dolgokat a gyökereknél próbáljuk orvosolni, és nem kapkodunk, nem a dogmatika szintjén beszélünk a problémákról. Kampányunkkal elértük, hogy a szórványban 30–40 család nem szerb, hanem magyar tagozatra íratta elsős gyermekét, hogy az általános iskolában 20 százalékról 15 százalékra csökkent a szerb tagozatra járó magyarok száma, pedig ezeken az arányokon 40 évig senki sem tudott változtatni. Elértük továbbá, hogy a magyar általános iskolát végzettek 96 százaléka iratkozott be itthon magyar középiskolába, s hogy arányait tekintve most először nem jelentkezett több szerb a négyéves középiskolai szakokra, mint magyar. Például 30 százalékkal többen iratkoztak be gimnáziumba, mint az előző évben. Az ember érzi a visszajelzésekből, hogy erre van igény. A felsőoktatási ösztöndíjunkkal elértük azt, hogy több mint 10 százalékkal több gólya iratkozott be itthoni egyetemre, mint korábban. Az igazi eredmény mégis az lesz, amikor kiderül, hogy hányan írták be időben a második évet. Most minden jel arra utal, hogy a mi hallgatóink többségének ez is sikerül, ami 50 százalékkal jobb eredmény, mint az előző évi, mert a végeredményt kell nézni, azaz hogy hány diplomás ember lesz. Olyan rendszert hoztunk létre, amelyben nem lehet lazsálni. Minden pillanatban tudjuk, hogy a gyerek jár-e egyetemre, elment-e a konzultációkra. Olyan helyzetbe kerül a hallgató, hogy még egy évig sem tudja megtartani az ösztöndíját, ha nem dolgozik. Mi azt mondtuk, az ösztöndíjért cserébe egy dolgot kérünk: munkát, semmi mást. Nem kell visszafizetni, meg is tarthatja a tanulmányai végéig, de tanulnia kell, méghozzá a képességeihez mérten. Még átlagot sem kérünk, csak előrehaladást, tisztességes munkát. Az egyetemet is átlagembereknek találták ki. A folyamatos munkának meglesz az eredménye. Amikor majd azt látják a hallgatóink, hogy a csoporttársaik kihullanak mellőlük, ők pedig haladnak, az ad majd egyfajta tartást nekik. Ez fontos most is, és fontos lesz a későbbi karrierjük során is. Van ugyanis a délvidéki magyarságban egy jó adag alaptalan kishitűség, s ennek leküzdésén is dolgozni kell.
Ha nem hinnék abban, hogy az oktatás ilyetén kezelése az egész közösségünk boldogulását és versenyképességét szolgálja, akkor nem csinálnám.
