Nem is túl régen a nagy hőség még nem keresztezte azoknak a népszokásoknak a betartását, amelyek ehhez a naphoz fűződtek. Aztán mint sok minden más, ez a hagyomány is feledésbe merült, s csak elvétve, néhány településen maradt fenn. Pedig ez az ünnep valóban mélyen gyökerezik, szó szerint az ősidőkig nyúlik vissza, egészen a kereszténység előtti időkig. Jegyzetek maradtak fenn arra vonatkozóan, hogy az 1500-as években Magyarországon általános szokás volt a szertartásos tűzgyújtás – sőt hosszú szentiváni énekekről is maradt feljegyzés –, amelynek célja nem volt más, mint elűzni a gonosz szellemeket. Eleink nem takarékoskodtak Szent Iván éjjelén a tűzifával, de a hiedelmekkel sem. A lányok át-átugrálták a hatalmas tüzet, s ebből jósoltak férjhezmenetelükről. Ha valaki hétszer átugrott a lángok felett, egy évig semmilyen betegség sem érhette. Mezei virágokból koszorút fontak, és a ház elejére akasztották, hogy megóvja őket a tűzvésztől. Az emberek a tűz köré gyűltek, mulatoztak, élcelődtek. Más kultúrákhoz hasonlóan hiedelmek sora kötődött a naphoz. A skandináv országokban például a mai napig óriási jelentőséget tulajdonítanak a Szent Iván-napnak, jobban tisztelik, ünneplik, mint más kultúrákban. Nyilván okkal. Oly kevés jut nekik a napból, hogy a nyár érkezését szertartásosan fogadják. Ausztriában több ezer mécsest gyújtanak meg Szent Iván éjjelén, és a Duna vizére bocsátják őket. A mécsesek messzire úsznak, miközben fényárban fürdetik meg a szőlődűlőket, óriás tűzijátékot csapnak a kisebb városokban, a nagyobbakban pedig fényparádéval köszöntik a nyár érkeztét. Nem vitás, mindehhez a turistacsalogatásnak is köze van, de a gyökerek mégis valahol a néphagyományban keresendők.
A világ ezekkel a példákkal is azt mutatja, hogy a helyi sajátosságainkat, a saját kultúránkat és a hagyományainkat sohasem szabad feladnunk. Ellenkezőleg: építenünk kell rájuk. A csaknem két évvel ezelőtt elhunyt Bodor Anikó zentai népzenekutató és tanár életútja is ezt példázza. Nem volt az egyetlen, ám kétségkívül rendkívül fontos szerepet játszott a népzene vajdasági szintű népszerűsítésében, a zenei nevelés forradalmasításában, a több száz éves magyar népi muzsika művelésében. Ő volt az, akinek feltett szándéka volt a hatalmas vajdasági népzenei örökség gyűjtése, archiválása, a fiatalok saját dalaink tiszteletére, szeretetére nevelése. „Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek mindent elfogadnak, olyanok, mint a spongya, isznak minden ismeretet, pláne, ha kedvet csinálunk nekik hozzá. Kodály is azt mondta, hogy csak a legjobb művészi alkotás jó a gyereknek. Tehát ha jó szellemi táplálékon nevelem, akkor később talán ellenálló lesz a mindenféle rissz-rossz giccsre. Ezért fontos az, hogy jó szellemi táplálékot kapjanak a fiataljaink már kiskoruktól kezdve. Tele vagyunk tehetséges gyerekekkel, csak nincs, aki meglovagolja ezeket a képességeket” – nyilatkozta egykoron az Újvidéki Rádiónak. Aztán kiderült, igenis van, aki felkarolja a fiatalokat.
Bodor Anikó belátta és megértette velünk, hogy nemzedékek nőttek föl úgy, hogy csupán részben ismerték hagyományaikat. Az elmúlt egy-két évtized során aztán sok-sok fáradságos munkának köszönhetően a népzenei hagyomány, s általa a tánc, a viselet... ismét eleven(ebb) részévé vált közösségi életünknek. Hihetetlen, de igaz: több száz gyereket képes megmozgatni egy-egy népzenei rendezvény, a színvonal pedig irigylésre méltó. Ezt állítják azok (is), akiknek rálátása van a miénken kívül az anyaországi vagy más Kárpát-medencei közösségek életére.
De tájainkon miért csak a népzene területén tapasztalható a hagyomány ilyen formátumú újraélesztése? Néhány ember lelkesedésén múlik minden? Újabb Bodor Anikókra lenne szükség, lelkes pedagógusokra, akik képesek örökíteni, közösséget verbuválni, egészséges keretek között közösségi öntudatot erősíteni? Valóban „csak” erre lenne szükség ahhoz, hogy eredménnyel űzzük el a kóros szellemeket: a kishitűséget, a reménytelenséget? A magyar településeket járva, vajdasági magyarok között mozogva bizony ez tapasztalható. „Halott falu ez” – mondták őszinte döbbenetemre a napokban a számomra meglepően takaros, szimpatikus, emberarcú Bácsgyulafalván, de ugyanígy legyintettek a jövőt illetően Szilágyin, majd Gomboson is. Nincs munka, nincs megélhetés, nincs gyerekvállalás, lassan iskola sem... Bizonyára ugyanezt mondták volna máshol is, ahova még ritkábban jutunk el.
Ezeken vagy ilyen helyeken kellene ma este nagy tüzet rakni, bevilágítani a csodálatos tájat, megvilágítani az ott élőket. Nem kellene takarékoskodni a tűzifával, ellenkezőleg, jó nagy fénnyel kellene felhívniuk a figyelmet magukra, így talán az ártó szellemeket is sikerülne elhessegetniük, netán végképp elűzniük.
