„Ha tudnám máshonnan fedezni a vállalkozás költségeit, ingyen is csinálnám, hogy segítsek az embereken, de még így is veszteséges vagyok. Nem tudok több pénzt beleölni. Ha a következő napokban sem lesz nagyobb a forgalom, júliusban már nem csinálom!”
Egy egyszerű, mégis nagyszerű ötleten alapuló kisvállalkozás tulajdonosának szavai ezek, aki csalódottan, de legfőképp értetlenül áll a helyzet előtt. Született egy jó ötlet, követte a megvalósítás, ami a szegény ember igényeit próbálta volna szolgálni nevetségesen olcsó áron. De nem megy.
Szerbiában halálra vannak ítélve a kisvállalkozók. Az olyan kicsik, akikben van tenni akarás, vágy egy kicsivel jobb élet után, szorgalom és tisztesség, de akik a nulláról indulnának, akiknek nincsenek a megfelelő helyeken megfelelő kapcsolataik, nem állnak mögöttük multicégek, és nincs több ezer eurónyi szabad tőkéjük, hogy nagyban dolgozzanak és versenyképesek legyenek a piacon. Nem tudnak érvényre jutni becsülettel és munkával, tiszteletben tartva a törvényes kötelezettségeket, mert az országban uralkodó szegénység, meg a kegyetlenül magas adók és kiadások néhány hónap alatt felemésztik őket. Arra pedig képtelenek, hogy éveken át fenntartsák a veszteséges vállalkozást, addig a pontig, amíg az visszahozza az árát, majd lassan nyereségessé válik, amit a bővítés és a fejlesztés követne, s beindulna a gépezet, ahol a pénz pénzt termel.
Városomban egykor egymást érték az üzletek, kisipari műhelyek, gyárak működtek, vállalkozások indultak be és virágoztak fel, a bolhapiac asztalsorai között nyüzsgött az élet. Ma pang minden, párhavonta megnyílik egy-egy butik, gyorsétterem, „dolláros bolt”, vagy új árus próbál szerencsét a piaci csarnok egyik asztalán, majd hamarosan el is tűnik onnan, bezár a bolt, s az üresen tátongó üzlethelyiségek kirakatai vakon bámulnak a sétálókra. Még a kínaiak is kivonulnak lassan. A bérlők beleáldozzák nehezen összekuporgatott pénzüket, rosszabb esetben hitelt vesznek fel, amelyből felújítják, áruval töltik meg az üzletet, majd egy ponton túl nem bírják tovább és lehúzzák a redőnyt. A gyárak tönkrementek, ezrek kerültek az utcára, s immár mindenki minden tartalékát felélte. Nincs miből újra kezdeni.
Az egyszerű ember ma nem tudja saját erejéből, háttér nélkül megteremteni az egzisztenciáját, teng a létminimum szélén. Csak azok maradnak talpon, akik még a „boldog időkben” alapozták meg az üzletüket, amikor könnyebb volt kitartani a vállalkozás megerősödéséig, gazdaságilag kiegyensúlyozott évek vártak rájuk, hogy rátaláljanak az üzletfeleikre, az állandó vevőikre, hogy kialakítsák azokat a kapcsolatokat, melyeknek köszönhetően ma is működni tudnak. Arról nem is beszélve, hogy egyesek időben voltak szemfülesek, és közel sem tisztességes eszközökkel, a törvény kiskapuit kihasználva vagy áthágva, a megfelelő ismeretség támogatásával igen hamar meggazdagodtak. Ezeknek az illetőknek később már könnyű volt a tisztességes üzletember szerepében tetszelegve megjelenni a színen, munkát adni az embereknek és tisztelni a törvényeket. Volt miből.
Hiába vannak a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatnak különféle pályázatai, ahol támogatást nyújtanak új vállalkozások beindítására, az inkubációs időszakot saját, s igen erős tőke nélkül csak kevesen élik túl. Ma nem éri meg vállalkozni, önállósodni, mert az üzlethelyiségek bérleti díja túl magas, az állam pedig szedi a sápot, mert a burjánzó szürkegazdaságból nem folyik be pénz. Sokan éhbérért dolgoznak, s örülnek annak a kevésnek is, amit kapnak, mert helyükre tucatjával jönnének mások, így a vásárlóerő is alacsony. Azt pedig, aki még a kis ember számára is valóban jutányos áron kínál fel valamit, megfojtja az állam iránti kötelezettség, a bérleti díj, a könyvelő, és sok esetben az emberek közönye.
Úgy tűnik, ez az ország nem képes felismerni azt a tényt, hogy a tenni vágyóknak lehetőséget kell adni a munkára, biztonságot és kedvezőbb feltételeket kell nyújtani nekik ahhoz, hogy pénzt teremtsenek maguknak és az országnak, s növeljék a foglalkoztatottságot, mely csak fejlődést és haladást hozhat. Addig hiába vannak az ötletek és a próbálkozások, a legtöbb elhal, mielőtt kiteljesedhetne, az ambiciózus fiatalok külföldre mennek, a családok pedig tovább szegényednek és még jobban belekeserednek az itteni viszonyokba. Pedig dolgos lenne ez a nép, ha hagynák neki, hogy dolgozzon.
